Nyomozás az InterContinental expresszen · Mr. Poliniak
406/1. Csendes taktusok Arles felé
A vonat, mintha egy mély sóhajt engedne ki, lassan elhagyta Rivesaltes állomást, hátrahagyva a helyi nyomozók fura eleganciáját és Monsieur Dubois zavart tekintetét. Az ajtók becsukódtak, a peronon még integető árnyak elmosódtak, és a szerelvény újra felvette megszokott, ritmikus száguldását Arles felé. A fülke visszanyerte nyugalmát, ám a levegőben még ott vibrált az előző incidens feszültsége.
Laurent kalauz, aki az elmúlt percekben mintha összenőtt volna a falakkal, most óvatosan felegyenesedett. Keze még mindig enyhén remegett, ahogy a mandzsettáját igazította. Vaneau úr nyugodt pillantása megpihent rajta.
„Ugye milyen teátrális előadásban volt részünk, kalauz úr?” – kérdezte Vaneau, hangjában a szokásos száraz derűvel. „Monsieur Dubois minden bizonnyal megkapja a kritikákat a következő állomáson.”
Laurent kalauz kissé idegesen nyelt egyet. „Hát… a dráma az megvolt, Monsieur Vaneau. De én inkább a klasszikus, csendes utazásokat kedvelem. Nincsenek sziszegő bőröndök, nincsenek… doboló meglepetések.” A tekintete elkalandozott a folyosón, ahol egy fiatal hölgy éppen próbált egy hatalmas, meglepően sok csomagból álló halmazt a feje fölé emelni a csomagtartóra. A hölgy arcán a fáradtság és valami halvány aggodalom keveréke ült. Egyik kezében egy kalapdobozhoz hasonló, de annál sokkal testesebb henger alakú táskát szorongatott, amelyből halk, fémes csilingelés hallatszott, mintha apró, felhúzott rugók énekeltek volna csendesen.
„És lám, kalauz úr, már máris egy új műsor előjelei” – jegyezte meg Vaneau, alig hallhatóan, miközben tekintetével a fiatal hölgyre mutatott, aki éppen elejtett egy apró, csörgő dobozkát. A doboz halkan koppant a szőnyegen, és a benne rejlő tárgyak még hangosabban, idegesítőbben csilingeltek, mint az előzőek. A hölgy azonnal leguggolt, hogy felvegye, és kapkodva vizsgálgatta, mintha attól félne, valami pótolhatatlan érték sérült volna meg. Szemei fürkészőn pásztázták a folyosót, mintha attól tartana, valaki észrevette a kis incidenst.
„Úgy tűnik, a csendes utazások egyre ritkábbak lesznek” – mondta Laurent kalauz, aki maga is észrevette az incidenst. „És azok a hangok… mintha a vonaton minden tárgy életre kelne, és elmesélné a maga történetét.”
Vaneau elmosolyodott. „Pontosan, kalauz úr. És néha, a legapróbb csilingelés is egy egész szimfónia első hangja lehet. Egy szimfóniáé, amely talán egy rejtélyes mesét tartogat számunkra, Arles felé haladva. Az a fiatal hölgy… nos, ő az első taktus ebben az új darabban.” Vaneau úr ekkor finoman megigazította mandzsettáját, és tekintetét a távolodó táj felé fordította, mintha máris a következő állomáson játszódó jeleneteket próbálná megjósolni.
Laurent kalauz, aki az elmúlt percekben mintha összenőtt volna a falakkal, most óvatosan felegyenesedett. Keze még mindig enyhén remegett, ahogy a mandzsettáját igazította. Vaneau úr nyugodt pillantása megpihent rajta.
„Ugye milyen teátrális előadásban volt részünk, kalauz úr?” – kérdezte Vaneau, hangjában a szokásos száraz derűvel. „Monsieur Dubois minden bizonnyal megkapja a kritikákat a következő állomáson.”
Laurent kalauz kissé idegesen nyelt egyet. „Hát… a dráma az megvolt, Monsieur Vaneau. De én inkább a klasszikus, csendes utazásokat kedvelem. Nincsenek sziszegő bőröndök, nincsenek… doboló meglepetések.” A tekintete elkalandozott a folyosón, ahol egy fiatal hölgy éppen próbált egy hatalmas, meglepően sok csomagból álló halmazt a feje fölé emelni a csomagtartóra. A hölgy arcán a fáradtság és valami halvány aggodalom keveréke ült. Egyik kezében egy kalapdobozhoz hasonló, de annál sokkal testesebb henger alakú táskát szorongatott, amelyből halk, fémes csilingelés hallatszott, mintha apró, felhúzott rugók énekeltek volna csendesen.
„És lám, kalauz úr, már máris egy új műsor előjelei” – jegyezte meg Vaneau, alig hallhatóan, miközben tekintetével a fiatal hölgyre mutatott, aki éppen elejtett egy apró, csörgő dobozkát. A doboz halkan koppant a szőnyegen, és a benne rejlő tárgyak még hangosabban, idegesítőbben csilingeltek, mint az előzőek. A hölgy azonnal leguggolt, hogy felvegye, és kapkodva vizsgálgatta, mintha attól félne, valami pótolhatatlan érték sérült volna meg. Szemei fürkészőn pásztázták a folyosót, mintha attól tartana, valaki észrevette a kis incidenst.
„Úgy tűnik, a csendes utazások egyre ritkábbak lesznek” – mondta Laurent kalauz, aki maga is észrevette az incidenst. „És azok a hangok… mintha a vonaton minden tárgy életre kelne, és elmesélné a maga történetét.”
Vaneau elmosolyodott. „Pontosan, kalauz úr. És néha, a legapróbb csilingelés is egy egész szimfónia első hangja lehet. Egy szimfóniáé, amely talán egy rejtélyes mesét tartogat számunkra, Arles felé haladva. Az a fiatal hölgy… nos, ő az első taktus ebben az új darabban.” Vaneau úr ekkor finoman megigazította mandzsettáját, és tekintetét a távolodó táj felé fordította, mintha máris a következő állomáson játszódó jeleneteket próbálná megjósolni.
Ebben a részben
Szereplők
—
Helyszín
—
Előző jelenet szereplői
- a-sotet-kopenyes-utas
- helyi-nyomozok
- laurent-kalauz
- monsieur-emile-vaneau
Részvétel
A műveletekhez regisztrálj vagy lépj be — a ponttáblán látod, miért jár pont.