Véget nem érő történet

Nyomozás az InterContinental expresszen · Mr. Poliniak

405/6. A gőzpára titka — Előjáték és Végkifejlet

A vonat szinte még meg sem állt teljesen Rivesaltes állomáson, amikor Laurent kalauz azonnal az utas fülkéjének ajtaja elé vetette magát, mintha azzal a puszta jelenlétével akarná megakadályozni, hogy a bőrönd áttörje a falat. A dobolás valóban halkabbá vált, de a sziszegés kitartóan jelezte, hogy a belső mechanizmus még nem adta fel a küzdelmet. Az apró, égett papírdarabkák továbbra is szitáltak a résen, mint egy rendkívül diszkrét konfetti eső.
„Látja, Monsieur Vaneau?!” – lihegte Laurent, szeme tágra nyílt a félelemtől. „Még a fékezés sem állította meg! Ez egy… egy makacs kis ördög!”
Vaneau úr, mit sem törődve a kalauz izgalmával, lassan elővette régi ezüst zsebóráját. Kinyitotta, és egy pillanatig nézte a szerkezetet, mintha az idő múlásánál sokkal érdekesebb dolgok titkát fürkészné. „Pontosan öt perc múlva Arles állomásra érkezünk” – mondta nyugodtan, anélkül, hogy felemelte volna a hangját. „És mielőtt valaki a felrobbanó teáskannákról vagy a lángoló kukoricapattogtatóról kezdene elmélkedni, engedjék meg, hogy összefoglaljam, mi is történt valójában.”
Laurent torkában dobogott a szíve, de Vaneau hangjának magabiztossága még őt is szótlanul tartotta. „Amit dobolásnak és sziszegésnek hallottak, az valóban egy időzítő volt” – folytatta Vaneau, tekintetét a fülkeajtón tartva. „Egy olyan szerkezet, amely a nedvesség és a hő változásait felhasználva, apró, mechanikus ütemeket generált. A célja nem az volt, hogy pusztulást hozzon, hanem hogy pontosan meghatározott időközönként kis üzenetfoszlányokat juttasson el a külvilágba. A félrevezetés abban rejlett, hogy egy robbanékony szerkezet illúzióját keltette, miközben valójában egy rendkívül teátrális kommunikációs eszközről volt szó. Az égett papírkák pedig nem mások, mint az elégetett üzenetek maradványai, amelyek azt jelzik, hogy a küldemény a célba ért, vagy éppen eljuttatásra került, csak egy kissé… túl drámai módon.”
Ebben a pillanatban, ahogy Vaneau úr éppen kimondaná a kalapdoboz tulajdonosának nevét, a vonat hirtelen egy utolsó, nagyot fékezett, mintha maga a mozdony is meg akarta volna hallgatni a megfejtést, de aztán meggondolta volna magát. Poharak csörrentek, és a szerelvény lassan, komótosan begördült Rivesaltes állomásra. Az ajtók nyíltak, és a peronon már várakoztak a helyi nyomozók. Két szürke egyenruhás férfi lépett be, vezetőjük rövid pillantást vetett Vaneau úrra, majd az ajtó mellett a kezét reszketve szorongató, sötét köpenyes utasra fordult.
„Letartóztatom Önt a törvény nevében, az automata üzenetküldő szerkezet jogosulatlan használata és a köznyugalom megzavarása ügyében” – mondta a vezető nyomozó, hangja száraz volt, mint a peron kavicsa. A sötét köpenyes utas arca a rettegéstől elfehéredett, de nem ellenkezett. Vaneau úr eközben, mintha mi sem történt volna, befejezte a mondatát: „…Monsieur Dubois, a kalapdoboz tulajdonosa, aki, úgy tűnik, a hagyományos postai szolgáltatásokban nem bízik eléggé.”
A letartóztatott férfit elvezették. Néhány utas leszállt, mások felszálltak, köztük egy fiatal hölgy, aki annyi csomagot cipelt, mintha egy komplett ruházati boltot utaztatna. Vaneau úr csak figyelte az új érkezőket, majd a vonat ajtajai becsukódtak, és a szerelvény elindult Arles felé. Egy új rejtély első, még jelentéktelennek tűnő mozzanata már ott pislákolt a távoli horizonton, a frissen felszállt utasok közt.
Ebben a részben

Szereplők

—

Helyszín

—

Előző jelenet szereplői

  • a-sotet-kopenyes-utas
  • az-uj-utas
  • laurent-kalauz
  • monsieur-emile-vaneau

Részvétel

Részvétel

A művelethez belépés kell.

A műveletekhez regisztrálj vagy lépj be — a ponttáblán látod, miért jár pont.