401/6. A sárgaréz kalitka — Csendes megfigyelés a folyosón

A sötét köpenyes férfi nem szólt egyetlen szót sem, csupán mélyen a homlokába húzta kalapját, miközben a folyosó faborítású fala mellett óvatosan elcsúsztatott egy súlyos rézszálakkal átszőtt utazótáskát. A kezében tartott sárgaréz kalitkát egy hirtelen mozdulattal a lábához engedte, ám a szerkezet belsejéből nem madárcsicsergés, hanem tompa, fémes zümmögés hallatszott.
– Laurent, úgy tűnik, a courcelles-i megállóval korántsem ért véget a különleges szállítmányok sora – jegyezte meg Vaneau csendesen, miközben tekintete a kalitka vastag sárgaréz lakatjára tévedt.
– Kérem a jegyét és a poggyászcéduláját! – lépett közelebb Laurent kalauz, s próbált határozottnak tűnni, noha a lelakatolt rácsok mögül áradó ütemes rezgés láthatóan ingerültté tette. – Ez a kalitka túlságosan nehéz egy egyszerű énekesmadárhoz képest.
A sötét köpenyes úr lassan felnézett. Szemei hűvösek és távolságtartóak voltak.
– Nem énekesmadár – felelte szűkszavúan, miközben ujjai idegesen a lakat kulcslyukára tapadtak. – Személyes tulajdon. És semmi köze a vasúttársasághoz, amíg érvényes elsőosztályú jeggyel utazom.
– Természetesen – biccentett Émile Vaneau egy halvány, udvarias mosoly kíséretében. – A magánszféra szent. Ugyanakkor ritkán látni olyan finommechanikai szellőzőnyílásokat egy kalitkán, amelyek kísértetiesen emlékeztetnek a dubretoni laboratóriumok zárórendszereire.
Az új utas teste felindultságában megfeszült.
– Ön túl sokat feltételez, uram.
– Csupán a fülemre hagyatkozom – felelte Vaneau higgadtan. – A fém rezgése mindig elárulja a belső szerkezetét. Laurent, azt javaslom, tartsuk szemmel a 6-os fülkét, mielőtt elérjük Lainville-t.