401/4. A szinkronizált időzítő — Állomási közeledés

– Ha megengedi, javaslom, váltsunk helyszínt – intett a fülke felé Monsieur Vaneau azzal a selymes határozottsággal, amelynek a legingatagabb utas sem tudott ellentmondani. – A folyosó huzatos, és a saint-mireux-i finommechanika köztudottan érzékeny a megfázásra.
A szürke kalapos férfi habozott, ám Laurent kalauz szilárd jelenléte gyorsan felülírta a menekülési tervét. A fiatal nő óvatos léptekkel követte őket a fülkébe, a bádoghengereket féltékenyen óvva, miközben a selyemsálas hölgy a szomszédos ajtó réséből feszülten kísérte a lépteiket.
– Ez felháborító felételezés! – csattant fel a kalapos utas, amint a hegedűtokot az asztalra fektette. – Ez a szerkezet nem más, mint egy kettős ingás időzítő prototípusa! Semmi törvénysértő nincs benne!
– Kivéve talán azt az apróságot – jegyezte meg Vaneau szárazon –, hogy a kisasszony bádogdobozainak kémiai tartalma és az Ön szerkezetének szinkronizált ketyegése meglehetősen ritka harmóniát alkot. A tények néha meglepő zenei érzékkel bírnak.
A nő elfehéredett, s a csörgő hengereket óvatosan az ülésre helyezte.
– Nem akartunk bajt – suttogta. – Csak a szerkezet hatósugarát próbáltuk ki a szerelvényen.
Émile Vaneau ekkor lassan elővette régi ezüst zsebóráját. Kinyitotta, majd egy pillanatnyi csend után higgadtan megszólalt:
– Pontosan nyolc perc múlva Courcelles állomásra érkezünk.