401/3. A szétpattant viaszpecsét — Szinkronizált szerkezetek

Vaneau lehajolt, s két ujjával finoman felvette a vörös viaszmorzsát a szőnyegről. A szürke kalapos férfi önkéntelenül hátrahőkölt, ahogy a kalauz széles termete határozottan elzárta előle a menekülési útvonalat.
– Egy ingás metronóm, mondja? – kérdezte Monsieur Vaneau halk, kimért hangon, miközben a viaszporszemcsét a folyosói lámpa fénye felé tartotta. – Valóban elragadó magyarázat. Csupán az a felettébb ritka egybeesés teszi gyanússá, hogy a kisasszony bádogdobozainak hivatalos zárópecsétje pontosan ugyanabból a saint-mireux-i öntödéből származik, ahol az Ön hegedűtokjának sárgaréz csatja készült.
– Ez abszurdum! – csattant fel a fiatal nő, s a bádoghengereket még szorosabban a mellkasához préselte. – Én kémiai méréseket viszek Chantelle-be! Nincs semmi közöm ehhez a fura úrhoz!
– Kémiai minták, amelyek ütemesen zörögnek? – vont szemöldököt Laurent kalauz. – Kisasszony, az én fülem már sok mindent hallott ezen a vonaton, de a periódusos rendszer elemei ritkán próbálnak meg egymással zsebóra-ritmusban párbeszédet folytatni.
A szürke kalapos férfi ekkor hirtelen a tok bronzgombjához nyúlt. Vaneau azonban megelőzte egy apró, megnyugtató mozdulattal, s tenyerét finoman a hegedűtok peremére helyezte.
– Ha megengedi – mondta Vaneau száraz mosollyal –, ne siettessük a finálét. A kettős ritmus általában csak akkor válik igazán tanulságossá, amikor a szerkezetek elérik a teljes szinkront.