401/1. A lepecsételt bádogdobozok — Az új utasok ritmusa

A vonatkerekek megszokott kattogással vették fel a ritmust, ahogy az Intercontinental Express elhagyta Belcastel füstös csarnokát Chantelle felé. A fiatal nő óvatosan egyensúlyozott a keskeny folyosón, karján a három lepecsételt bádogdobozzal, amelyek minden egyes döccenőnél halk, üvegszerű csörrenést adtak ki.
– Ne haragudjon, uram! – szisszente fel a hölgy, amikor a szerelvény egy váltón áthaladva megreccsent, s a dobozok veszélyesen megdőltek.
Émile Vaneau egyetlen könnyed mozdulattal nyúlt ki, és megtámasztotta a legfelső bádoghengert.
– Semmi baj, mademoiselle – felelte kiegyensúlyozottan. – Bár ha a tartalmuk éppoly törékeny, mint amilyen feszültnek Ön tűnik, talán érdemesebb lenne a fülkében elhelyezni őket.
A hölgy gyanakodva mérte végig az ősz detektívet, majd szorosabban magához ölelte a tehetős szállítmányt.
– Kizárólag órásmesteri alkatrészek – jelentette ki túl gyorsan. – Semmi olyan, ami érdekes lehetne egy kívülállónak.
Laurent kalauz éppen ekkor tűnt fel a fülkék között, s csodálkozva nézett a csörgő csomagokra.
– Ma úgy látszik, minden második utasunk valamilyen ritmusos poggyásszal utazik – jegyezte meg elgondolkodva. – Remélem, ezek a dobozok nem bocsátanak ki keserűmandula-illatú gőzt, kisasszony.
– Ugyan miért tennék? – kérdezte a nő szigorúan.
– Csak mert a kalauz úr szereti, ha az utazás kiszámítható, mint egy svájci szerkezet – szólalt meg Vaneau száraz humorral. – Bár a túlságosan gyors magyarázatok ritkán szoktak teljesen pontosak lenni.
A folyosó végén ekkor felbukkant egy szürke kalapos utas, aki feszülten szorította magához hegedűtokját, s tekintete egyetlen pillanatra a lepecsételt bádogdobozokra tapadt. Vaneau csendben figyelte a jelenetet: az út Chantelle felé újabb finom mechanikát ígért.