400/6. A mechanikus kanári — Csendes megfigyelés a folyosón

A fiatal hölgy zavartan hátrált egy lépést, s szorosabban magához ölelte a fonott kosarat. Laurent kalauz óvatosan Vaneau háta mögé húzódott, mintha a kosárból bármelyik pillanatban egy felhúzható szerkezet ugrana elő.
– Nem kéne közelebb mennie, Monsieur Vaneau – suttogta Laurent riadtan. – A hang… túlságosan ütemes. Épp úgy ketyeg, mint az a bizonyos tok Varelmont előtt!
– A különbség csupán annyi, kedves Laurent, hogy ez a madár láthatóan nem tud énekelni, viszont kiválóan méri az időt – válaszolt Émile Vaneau csendes derűvel, majd lépett egyet a hölgy felé. – Megengedné, mademoiselle, hogy közelebbről is megcsodáljam ezt a ritka szárnyast?
– Jobb szeretné, ha békén hagyná! – sziszegte a fiatal nő, de a hangja szembetűnően megbicsaklott. – Nagyon érzékeny jószág. A selyemsál nyugtatja meg.
A kosárból ekkor ismét megszólalt a halk, fémes *katt-cirip-katt*, hajszálpontosan negyvenöt másodperccel az előző után. Vaneau finoman megigazította a hajtókáját, és szeme megakadt a kosár fonatain átszűrődő, alig látható sárgaréz porrétegen.
– Különös – jegyezte meg a nyugalmazott detektív. – Úgy tűnik, a kanárija nem tollat hullat, hanem finommechanikai reszeléket. Ritka tulajdonság még a legnemesebb fajtáknál is.
– Ön sértő feltételezésekbe bocsátkozik! – dadogta a hölgy, s hátrálva visszalépett a hatos fülke küszöbén.
– Dehogy, csupán a természet csodáira csodálkozom – mondta Vaneau szárazon. – De meglátja, a következő megállóig még számos érdekességre derül fény.