400/3. A rejtett mechanika — Csapdában a 4-es fülke

Vaneau egyetlen határozott, ám végtelenül elegáns mozdulattal előrelépett, s finoman a posztókendő szélére helyezte a kezét. A szürke kalapos utas szorosan összefonta a karját, de a homlokán kibukkanó apró verejtékcseppek árulkodóbbak voltak minden beismerésnél.
– A zeneművészet valóban csodálatos dolog – mondta Vaneau halkan –, de egy közönséges hegedű ritkán igényel finommechanikai áttételeket és miniatűr másolóhengereket. Ami ebben a tokban ketyeg, az nem más, mint az új szövőgyári szabadalom lefényképezett tervrajzait védő időzített szerkezet.
– Ez képtelenség! – pattant fel az utas, de a hangja észrevehetően megbicsaklott. – Én csak egy szerény muzsikus vagyok!
– Egy muzsikus, aki a kottái helyett ipari titkokat szállít a kalapja alatt – jegyezte meg Vaneau száraz mosollyal. Laurent kalauz ekkor már megkönnyebbülten, ám még mindig feszülten szorította a kulcscsomóját az ajtófélfának dőlve.
Émile Vaneau ekkor elővette a zsebéből a régi, fényesre koptatott ezüst zsebóráját. Egy halk kattanással kinyitotta, s egy pillanatig nézte a mutatók járását.
– Pontosan négy perc múlva Varelmont állomásra érkezünk – szólalt meg nyugodtan, majd visszacsúsztatta az órát a mellényzsebébe. – A hatóságok már a peronon várakoznak. A szimfóniája itt véget ért, uram.
A szürke kalapos utas nagyot nyelt, s erőtlenül visszahullott a plüssülésre, miközben a hegedűtok mélyén a fémes ketyegés végleg elhalt.