400/1. A hegedűtok kattogása — Új szomszéd a hálókocsin

– Úgy tűnik, az éjszaka még tartogat meglepetéseket, Monsieur Vaneau – sóhajtott Laurent kalauz, miközben zsebkendőjével megtörölte izzadt homlokát. – Bízom benne, hogy a következő megállóig végre csend lesz a hálókocsiban.
– A bizalom rendkívül hasznos erény, Laurent – jegyezte meg Émile Vaneau csendesen, miközben tekintetét a szomszédos fülke felé sétáló alakra függesztette. – Bár a tapasztalatom azt mutatja, hogy a hegedűművészek ritkán szállnak vonatra éjfélkor, pláne fémesen kattogó kabátban.
A magas, szürke kalapos úriember megtorpant a fülke ajtajában, majd lassan feléjük fordult. Kalapja karimája mély árnyékot vetett az arcára, de finom, kimért mozdulattal megbillentette azt.
– Elnézést a zavarásért, uraim – mondta mély, selymes hangon. – A hangszerem kissé érzékeny a hűvös éjszakai levegőre. A szerkezet… nos, néha saját ritmust követ.
– Milyen meglepő – felelte Vaneau halvány mosollyal. – Azt hittem, a Stradivariusok híresek a hallgatásukról, amikor nem játszanak rajtuk.
– Ez nem egy közönséges hangszer, uram – felelte a férfi, s a nehéz hegedűtokot óvatosan lehelyezte a pamlagra. A táska belsejéből ekkor halk, szabályos sziszegés hallatszott, mint egy parányi gőzszelep kiengedése.
Laurent gyanakodva lépett közelebb.
– Csak nem egy újabb szerkezet, mint az előző utasnál?
– Ó, dehogy – rázta meg a fejét a kalapos úr. – Ez csupán egy egyedi akusztikai szabályzó. Marivaux-ig utazom, ahol a színházban várom a fellépésemet.
Émile Vaneau megigazította a hajtókáját, majd halkan hozzátette:
– Marivaux-ig még éppen elegendő időnk van arra, Laurent, hogy kiderítsük: a művészet vagy a mechanika produkál-e hamis hangokat ezen az éjszakán.