399/1. A lakatolt bőrdoboz — Hűvös szomszédság

Az Intercontinental Express simán siklott tovább az éjszakában, maga mögött hagyva Elberen fénylő jelzőlámpáit. A hálókocsi folyosóján visszatért a megszokott, halk zakatolás, ám a levegőben még ott bujkált a lezárt rejtély utóhatása.
Laurent kalauz elégedetten simította meg egyenruhája hajtókáját, majd óvatosan Monsieur Vaneau felé pillantott.
– Úgy vélem, uram, egy időre véget értek a finommechanikai meglepetések. A hatos fülke most már teljesen csendes.
– A csend, kedves Laurent, meglehetősen ritka vendég egy olyan vonaton, amely hat tartományon halad keresztül – jegyezte meg szelíden Vaneau, miközben tekintete a folyosó végén megálló új utasra tévedt.
A selyemsálas fiatal hölgy görcsösen szorította magához a kisméretű, lakatolt bőrdobozt, mintha a sárgaréz zár az élete egyetlen garanciája lenne. Amikor Laurent közelebb lépett hozzá, hogy elkérje a menetjegyét, a hölgy riadtan hátrahőkölt, s a dobozból halk, tompa fémes koccanás hallatszott.
– Csak a jegyeket ellenőrzöm, kisasszony – mondta a kalauz szakmai megnyugtatással. – A poggyásza teljesen biztonságban van.
– Ez nem egyszerű poggyász – vágta rá a hölgy meglepően éles hangon, majd halkabbra fogva folytatta: – Ez egy személyes küldemény. És kérem, a fülkém ajtaján senki ne kopogjon indokolatlanul!
Monsieur Vaneau halkan elmosolyodott, s ahogy a szerelvény lágyan megdőlt a kanyarban, csendesen megszólalt:
– Kiváló minőségű zár. Bár ha szabad megjegyeznem, a túlzott óvatosság néha pontosan arra hívja fel a figyelmet, amit elrejteni kívánunk.
A hölgy nem válaszolt, csak sietős léptekkel bevonult a fülkéjébe. Az ajtó rácsapódott, s a zár kattanása gyanakvó visszhangot hagyott a hálókocsi folyosóján.