398/2. A rézhenger nyoma — Folyosói zűrzavar

A csat éles csikorgására a sötét kalapos úr szinte felszisszent, s kétségbeesetten kapott a résnyire nyílt bőrtáska után. Ám a gravitáció gyorsabbnak bizonyult nála: a táska gyomrából egy apró, fénylő tárgy gurult ki a folyosó vörös futószőnyegére, s pontosan Émile Vaneau polírozott cipőorránál állt meg.
– Jaj, ne! – nyögte az új utas krétafehér arccal, miközben sötét köpenyét lebegtetve a földre vetette magát.
Vaneau lassan lepillantott a lábához. Egy nehéz, lepecsételt rézhenger feküdt ott, amelynek oldalán finom, vágott fogaskerék-vájatok csillogtak a lámpa fényében. A nyugalmazott detektív meg sem mozdult, csupán jobb szemöldökét emelte fel egy árnyalatnyit.
– Úgy tűnik, uram, a poggyásza nem csupán súlyos, de kifejezetten törekszik a társaságra – jegyezte meg Vaneau a tőle megszokott, hűvösen elegáns hangon.
– Csupán mintadarabok! Óraalkatrészek! Semmi köze senkinek hozzá! – hadarta a szürke köpenyes férfi, miközben remegő ujjakkal kaparta fel a rézhengerét, s hevenyészve visszagyömöszölte a táskába. – Egyáltalán, miért néznek így rám? Nem követtem el semmit!
Laurent kalauz értetlenül ráncolta a homlokát.
– Senki sem vádolta önt semmivel, uram. Bár a folyosón való heverészést ritkán szoktuk a VIP kocsi szokásos üdvözlési formájának tekinteni.
Az utas hevesen zihálva talpra állt, majd anélkül, hogy akár csak a jegyét megmutatta volna, besietett a 6-os fülkébe. Oly hevesen rántotta maga mögött az ajtót, hogy a sárgaréz kilincs beleremegett.
Vaneau száraz mosollyal a kalauz felé fordult.
– Érdekes. Az óraalkatrészek meglehetősen ritkán illatoznak friss kén- és faggyúszaggal, Laurent. Úgy vélem, a következő megállóig, Bellerive állomásig lesz mit átgondolnunk.