396/7. A szürke köpenyes utas — Új rejtély a hálókocsin

A szerelvény egyenletes, megnyugtató zakatolással hagyta maga mögött Solesmes kivilágított állomását. Laurent kalauz elégedetten sóhajtott fel, zsebkendőjével megtörölte az homlokát, s megkönnyebbülten zárta be a kocsi külső ajtaját.
– Hál' istennek, Monsieur Vaneau! Ha maga nincs itt, a menetrendünk teljesen darabjaira hullik – mondta Laurent, még mindig a lezajlott izgalmak hatása alatt. – Bár bevallom, nem szívesen lennék a szabotőr helyében a rendőrségi fogdában.
– A börtöncellák faliórái legalább nem sietnek, Laurent – válaszolta Émile Vaneau száraz, finom mosollyal, miközben tekintetét a folyosón lépkedő alakra függesztette. – Ráadásul a menetrend pontos követése néha felefeledhetetlen társaságot sodor az ember mellé.
A szürke köpenyes új utas megállt a 4-es fülke ajtajánál. Feltűnően óvatosan tartott a kezében egy sárgaréz pántokkal megerősített, nehéz fémkoffert, melynek dupla lakatján apró karcolások éktelenkedtek. Amikor leállította a padlóra, a fémlemez tompa, tiszta csengéssel rezzent meg – mintha nem ruhaneműk, hanem finom szerkezetek lapulnának benne.
– Segíthetek a csomaggal, uram? – lépett közelebb Laurent készségesen. – Úgy tűnik, meglehetősen tömör a tartalom.
– Köszönöm, nem szükséges – vágta rá az utas szokatlanul éles, kimért hangon, miközben sötét tekintetével gyanakvón mérte végig a kalauzt. – Csak a személyes feljegyzéseim és néhány óraműves szerszámom van benne. Semmi, ami érdeklődésre tarthatna számot.
Vaneau lassan felvonta a szemöldökét, s csendesen megszólalt:
– Óraműves szerszámok? Milyen figyelemreméltó egybeesés. Úgy tűnik, ezen a szerelvényen az idő mérése váratlanul népszerű mesterséggé vált.
Az utas nem válaszolt, csupán gyorsan bereteszelte a fülkeajtót maga mögött.
– Ugye nem akarja mondani, Monsieur Vaneau, hogy máris… – hápogott Laurent.
– Dehogy, Laurent – nyugtatta meg a detektív. – Egyelőre csupán annyit állítok, hogy a következő megállóig, Saint-Mireux-ig bőven lesz időnk elgondolkodni a finommechanika szépségein.