395/3. A mechanikus szerkezet — Gátszerkezet a kosárban

A sötétkék kabátos utas elégedetten bólintott, mint aki épp most kapott bizalmas megbízást a birodalom védelmében.
– Természetesen, uraim – suttogta fontoskodva. – Ha a fémes kattogás gyorsulna, azonnal jelezni fogom. Megfigyeltem, hogy a zaj mindig akkor erősödik fel, amikor a szerelvény kanyarodik.
– A centrifugális erő bizonyára serkenti a tücskök étvágyát – jegyezte meg Vaneau szárazon, miközben a négyes fülke ajtaja lassan résnyire nyílt.
Egy gondosan megfésült ősz hajtincs és egy pár gyanakvó tekintet bukkant elő a résben. Az idős hölgy méltatlankodva méregette a folyosón tanácskozó hármast, miközben szorosabban magához ölelte a letakart kosarat.
– Csak nem rólam beszélnek, uraim? – kérdezte éles hangon. – Remélem, Laurent kalauz nem engedi, hogy a kedves utastársak zaklassák a védtelen kedvenceimet.
– Távol álljon tőlünk, madame – lépett közelebb Vaneau udvarias meghajlással. – Csupán azon tűnődtünk, hogy a csillapíthatatlan étvágyú rovarok vajon svájci származásúak-e. A kiszűrődő ciripelés ugyanis meglepően hasonlít egy finom kidolgozású gátszerkezet ketyegésére.
A hölgy arca egy pillanatra megrándult, ám tüstént visszanyerte hűvös tartását.
– A természet ritmusa néha megtéveszti a városi fület – felelte keményen, és feljebb húzta a kosár kendőjét.
– Kétségkívül – válaszolta Vaneau halvány mosollyal. – Bár a természet ritkán igényel kilencköves csapágyazást. Laurent, úgy vélem, Valcourtig még lesz időnk áttanulmányozni a rovartan alapjait.