394/9. A csalétek csapdája — Végjáték Saint-Véranban

– Én lettem volna a csalétek? – pislantott rökönyödve a sötétkék kabátos utas.
– Pontosan – bólintott Monsieur Vaneau. – Ön azt hitte, értékes szállítmányt őriz, míg a valódi tettes a fémkazetta elcserélésével próbálta elterelni a figyelmet. A reszelék a kabátujján nem a zárfeltörés nyoma volt, hanem a sárgaréz nehezékek méretre vágásának bizonyítéka. A megbízója abban reménykedett, hogy a vizsgálat az Ön suta viselkedésére összpontosul, amíg ő a háttérből…
Mielőtt Vaneau kimondhatta volna a végső nevet, a szerelvény váratlanul nagyot zökkent. A csomagtéri lámpa vadul imbolyogni kezdett, s a kerekek alatt felcsattant a fékek éles sikolya. Az Intercontinental Express lassítva begördült Saint-Véran peronjára.
A csomagtér ajtaja csikordulva kitárult. A peronról fellépő helyi nyomozók határozott léptekkel siettek beljebb. A vezetőjük egyenesen a sarokban szorongó, szürke kalapos utashoz lépett.
– Letartóztatom Önt a törvény nevében, a csomagtéri álértékek elhelyezése és csalás ügyében – jelentette ki a rendőrbiztos.
A szürke kalapos férfi megtörten hajtotta le a fejét. Vaneau elégedetten pattintotta vissza ezüst zsebóráját a fedelébe.
– Látja, Laurent? A pontosság az egyetlen erény, amit a rendőrségben mindig nagyra értékelek.
A letartóztatottat elvezették. Az ajtók becsukódtak, s amíg a vonat kigördült az állomásról, a folyosó végén egy új utas tűnt fel egy szokatlanul ciripelő kosárral.