394/7. A csomagtér titka — Folyosói felderítés

Laurent kalauz bólintott, és a folyosó keskeny átjáróján keresztül a csomagtér vasalt ajtaja felé vezette a társaságot. Az új utas, akinek sötétkék kabátján a sárgaréz reszelék még mindig árulkodóan csillogott, lassan, levert léptekkel követte őket. Az energikus úr gyanakvó pillantások kíséretében csörtetett mögöttük, óvatosan szorítva magához csörgő csomagját.
– Íme, Monsieur Vaneau – mutatott Laurent a nehéz ajtó zárszerkezetére. – A retesz megszorult, a kulcslyuk körül pedig finom, sárgás fémpor borítja a felületet.
Émile Vaneau elővette zsebkendőjét, s finoman végighúzta a zár peremén. Megszemlélte a finom szemcséket, majd a sötétkék kabátos utasra nézett, aki zavartan próbálta visszahúzni a kezét.
– Rendkívül tanulságos – jegyezte meg Vaneau száraz mosollyal. – Ön nem feltörni akarta ezt a zárat, barátom. Ahhoz túlságosan is finom reszelőt használt. Maga csupán felbővítette a nyílást, hogy egy egészen másfajta szerkezet akadálytalanul beakadhasson benne.
– Én… én csak a saját táskámat kerestem! – tiltakozott a sötétkék kabátos utas megbicsakló hangon.
– A saját táskáját, amit meglehetős sietséggel rejtett a fémkazetta mögé? – kérdezte Vaneau halk, kimért hangon. – Laurent, ha meglendíti a kart, láthatja: a csomagtér nem zárult be teljesen. Nyitva maradt mindazok előtt, akik tudták, melyik ponton kell megnyomni a nyelvet.
– Úristen! – kiáltott fel a könyvhalmokkal utazó nő, aki a nyitott ajtó mögül kukucskált be. – Akkor nem egyszerű betörésről van szó, hanem egy előre kitervelt cseréről!
– A tények, asszonyom, előszeretettel cserélnek gazdát, ha a látszat úgy kívánja – felelte Vaneau, s tekintete a szerelvény következő kocsija felé tévedt.