394/6. A reszelék nyoma — Folyosói szembesítés

A megriadás pillanatnyi csendjét Laurent határozott lépte törte meg. A kalauz széles vállával elállta a folyosóra kivezető utat, megakadályozva, hogy az új utas kereket oldjon.
– Ha megengedi, uram, a dolgok tisztázásáig jobb, ha nem fut el – mondta Laurent, miközben zsebéből előhúzott egy kis vászondarabot, amin valóban sárgás fémpor csillogott.
Az új utas hátrálni próbált, de a könyvhalmokkal utazó nő aggodalmas kiáltással szorította magához a legfelső kötetét.
– Úristen, egy betörő van a szerelvényen? És pont a mi fülkénk tőszomszédságában!
– Dehogy betörő, csak egy ügyetlen iparos! – horkant fel az energikus úr, meglengetve csörgő csomagját. – De figyelmeztetem, ha a rézkristályaimra fáj a foga, csalódni fog!
Monsieur Émile Vaneau kényelmesen kilépett a 4-es fülke előterébe. Elővette finom zsebkendőjét, s az új utas kabátujjára mutatott, ahol apró, sárgaréz színű reszeléknyomok virítottak.
– Szó sincs rézkristályokról – jegyezte meg Vaneau száraz eleganciával. – Új barátunk nem elvenni akart valamit a csomagtérből, hanem éppen ellenkezőleg: berakni oda valamit, amit a saját, felettébb könnyű bőröndje már nem bízott rá a dupla zárra.
– Ezt… ezt nem bizonyíthatja! – sziszegte sápadtan az új utas, de a hangja elcsuklott.
– A tények ritkán szorulnak bizonyításra, többnyire beérik azzal, hogy jelen vannak – felelte Vaneau, majd higgadtan a kalauzhoz fordult. – Laurent, legyen kedves, mutassa meg nekünk azt a felfeszített zárat. Látni szeretném, melyik kulcs próbált meg túlságosan is korán illeszkedni hozzá.