394/5. A reszelék nyoma — Folyosói felderítés

– Álljon meg a menet! – lihegte Laurent, a kalauz, miközben sapkáját félretolva belépett a fülkébe. – Valaki az imént megpróbálta felfeszíteni a csomagtér zárját a hatos kocsi végében. Friss fémreszeléket találtunk a padlón!
A könyvhalmokkal utazó nő azonnal a háta mögé rejtette a legfelső kötetet, mintha a vastag papírlapokkal védekezhetne a feszültség ellen.
– Ez felháborító! – horkant fel az energikus úr, s megkocogtatta a saját csörgő csomagját. – Én tisztes kereskedő vagyok, nálam csak rézkristályok csörögnek, nem pedig betörőszerszámok!
Monsieur Émile Vaneau egyetlen kényelmes mozdulattal igazította meg a nyakkendőjét. Tekintete a padlóra vetült, pontosan oda, ahová az új utas az imént a finom porszemcsékkel borított kulcsot ejtette.
– Kedves Laurent – szólalt meg a nyugalmazott detektív a tőle megszokott, selymes nyugalommal –, az az említett fémreszelék véletlenül nem sárgaréz volt?
Laurent szeme tágra nyílt a meglepetéstől.
– De igen, Monsieur Vaneau! Honnan tetszik tudni?
– Nos, a tények néha szeretik megelőzni a hivatalos jelentéseket – válaszolta Vaneau száraz mosollyal, s az új utas felé fordult, aki sápadtan simult a fülke ajtajának. – Úgy tűnik, a mi diplomáciai tisztaságú táskánk nem az egyetlen tárgy, amely mostanában szoros kapcsolatba került egy finom reszelővel.
– Én… én csak a saját záramat igazítottam meg! – dadogta az új utas, s már a folyosó felé hátrált.
– Természetesen – bólintott Vaneau. – És nyilván puszta véletlen, hogy a kezén lévő olajfolt szaga pontosan megegyezik a csomagtér zárjának kenőanyagával.