392/6. Az új boríték — Belcastel-i végjáték

A szürke kalapos úr kétségbeesetten szorította magához a domborodó borítékot, de Monsieur Vaneau csupán halk, megnyugtató kézmozdulattal hűtötte le a feszültséget.
– Mindenki azt hitte, a piros viasz csupán egy figyelmetlen levelező ártalmatlan nyoma – magyarázta a detektív higgadt szárazsággal. – Ám a félrevezetés épp ebben a látszólagos esetlenségben rejlett. Ön abban bízott, hogy a folyosói futkározás eltereli a figyelmet a borítékok szisztematikus kicseréléséről. A kénes pecsétviasz apró porszemei azonban leplezetlenül árulkodtak az ingujján.
Mielőtt a sarokba szorított férfi bármit felelhetett volna, a vonatszerelvény éles zökkenéssel lefékezett. A folyosói rézlámpák megremegtek, a falon függő óra halkan megcsendült, s az Intercontinental Express lassan begördült Belcastel ködös állomására.
A kocsiajtó gőzsziszegés kíséretében kinyílt, s két határozott léptű helyi nyomozó lépett a folyosóra. A vezetőjük egyetlen pillantással felmérte a helyzetet, majd a szürke kalapos úr felé lépett:
– Letartóztatom Önt a törvény nevében, a hamisított küldemények ügyében!
– ...és a borítékok tartalmát illető szerénytelen kíváncsiságáért – tette hozzá Vaneau halk mosollyal, miközben az ezüst zsebórát zsebre tette.
A tettest elvezették, s a feszültség nyomtalanul elenyészett. Új utasok szálltak fel: a kocsiba egy fiatal úr lépett be, aki feltűnően óvatosan szorított magához egy apró, mégis láthatóan szokatlanul nehéz fémkazettát. Monsieur Vaneau csendben végigmérte a jövevényt, miközben az ajtók becsukódtak, s a vonat kigördült az állomásról.