392/5. Az új boríték — A hármas fülke rejtélye

A hármas fülke ajtaja lassan, elfojtott nyikorgással csúsztatódott oldalra. Mögötte a zaklatott új utas állt, gyűrött zakójában, s megleglehetős esetlenséggel próbált egy domború borítékot a kabátja belső zsebébe gyömöszölni.
– Kérem, ne zavartassa magát – szólalt meg Monsieur Vaneau készséges mosollyal. – Csupán azt szerettük volna megtudni, hogy a folyosó szőnyegén hagyott viaszmorzsa nem hiányzik-e az Ön készletéből.
– Fogalmam sincs, miről beszél! – hördült fel a férfi, miközben a sötétkék kabátos utas egy határozott lépéssel elállta a menekülés útját. – Jogom van a magánélethez a saját fülkémben!
– A magánélet szentségét senki sem vitatja – jegyezte meg a detektív nyájasan. – Az viszont némiképp szokatlan, hogy valaki a déli tartományok kénes pecsétviaszát viselje az ingujján, miközben gyanútlan utasok küldeményeit cserélgeti hamisítványokra.
A könyveket egyensúlyozó nő közelebb hajolt, és lesújtóan pillantott a sarokba szorított férfira.
– Szóval a sietség mögött nem sürgős ügyek, hanem mások levelei álltak?
Monsieur Vaneau ekkor óvatosan előhúzta régi ezüst zsebóráját. Kinyitotta. Egy pillanatig nézte a számlapot, majd nyugodtan megszólalt:
– Pontosan hét perc múlva Belcastel állomásra érkezünk. És ott a helyi hatóságok szerfelett kíváncsiak lesznek arra, a szürke kalapos úr hány borítékot szánt a saját gyűjteményébe.