392/4. Az új boríték — Piros viasz és porszemek

Vaneau óvatosan lehajolt, és finom mozdulattal emelte fel a piros viaszmorzsát a futószőnyegről.
– Szokatlan összetétel – jegyezte meg elgondolkodva, miközben a fény felé tartotta az apró darabkát. – Túl lágy a közönséges hivatali viaszhoz képest, a kénes árnyalata pedig a déli tartományok ritkább műhelyeire utal.
A könyveket egyensúlyozó nő gyanakvóan méregette a leletet, miközben a legfelső enciklopédia vészjóslóan megbillent a karján.
– Ne mondja, hogy a futkosó úriember épp veszélyes vegyületekkel a zsebében rohangál a kocsik között! – sziszegte szaporán.
– Csupán azt állítom, kisasszony, hogy a sietség ritkán párosul a makulátlan pecsételési technikával – felelte Vaneau száraz mosollyal.
A sötétkék kabátos utas türelmetlenül csapott a combjára.
– Akárhogy is, a férfi a hármas fülke felé vette az irányt! Miért ólálkodna épp abban a szektorban, ha tiszták a szándékai?
– Ez meglehetősen gyakorlatias kérdés – bólogatott a detektív, és elindult a folyosó sötétebb szakasza felé. – Járjunk a végére, vajon a címzett várta-e a levelet, vagy a boríték keresett magának egy gyanútlan tulajdonost.
A sötét köpenyes utas némán húzódott a falhoz, ahogy Vaneau megállt a hármas fülke zárt ajtaja előtt, s megfontoltan bekopogott.