391/9. A viaszpecsétes borítékok — Az igazi karmester

A sötétkék kabátos utas, akinek arcán a sápadtság egyre mélyebb árnyalatot öltött, kapkodva vágott vissza:
– Csak egy régi zsebóra! Semmi több! A nagymamámé volt, sosem válnék meg tőle! És amúgy is, miért zavarna bárkit is egy ártatlan ketyegő?
Monsieur Vaneau nyugodt mosolya nem rezdült. – Valóban, egy ártatlan ketyegő. Pontosan ezt gondolják róla. Egy csekély, jelentéktelen zavaró tényező, amely épp annyira hívja fel magára a figyelmet, amennyire szükséges ahhoz, hogy a tekintetek elterelődjenek a valódi, nagyszabású előadásról. Maga csupán a hegedűse volt egy sokkal nagyobb szimfóniának, drága uram. Egyetlen hang a zenekarban.
A kalauz, Laurent, aki eddig döbbenten figyelte az eseményeket, most előredőlt. – Akkor ki a karmester, Monsieur Vaneau? – kérdezte feszülten.
A fődetektív lassan elővette régi ezüst zsebóráját. Kinyitotta, és egy pillanatig nézte a gondosan megmunkált szerkezetet. – Pontosan tizenkét perc múlva Aubrac-le-Grand állomásra érkezünk – mondta, hangja halkan visszhangzott a folyosón, jelezve, hogy a függöny hamarosan leereszkedik.
Ekkor Vaneau tekintete átsiklott a sötétkék kabátos utas feje fölött, és megállapodott egy, a folyosó végén álló, szürke kalapos úriemberen, aki eddig észrevétlenül, szinte árnyékként figyelte az eseményeket. – A karmester pedig, aki a teljes darabot dirigálta, és akinek zsebében egy sokkal bonyolultabb, precízen időzített óramű lapul, nem is beszélve a grafitnyomokról, melyek egyedi, finom hangolómechanizmusra utalnak... – Vaneau egyetlen kézmozdulattal mutatott a szürke kalapos úrra. – ...az nem más, mint ön, uram. Pontosan ott, a szürke kalapja alatt rejtőzik az igazi "zenei zsenialitás".