391/10. A viaszpecsétes borítékok — A főpróba vége

A szürke kalapos úr arcán a döbbenet, majd a felháborodás villant át, mintha Vaneau épp az operaházban állítaná le a Toscát a legdrámaibb pillanatban. – Ez képtelenség! Én csak... olvastam! – hebegte, de a hangja a feszültségtől elakadt.
Monsieur Vaneau nyugodt mosolya nem rezdült. – Valóban, uram. Olvasott, és írt is, méghozzá precízen. A sötétkék kabátos úr borítékjai csupán a kezdő taktust jelentették. A rézpor és a durva grafitnyomok az ő kezén csak a színjáték részei voltak, hogy a figyelmet eltereljék a finomabb mesterműről. Amíg a vonatot az ő csörgő poggyásza és a hamis címzettek hálózata tartotta izgalomban, addig ön, uram, a háttérben, a saját zsebórájával – melynek mechanizmusát a maga grafitja "hangolta" – csendesen diktálta a tempót. Ön volt az, aki a borítékokat a valódi címzettekhez juttatta volna, a zavarodottság és a káosz leple alatt. A "nagymama zsebórája" csak egy olcsó altató volt, amíg az ön óraműve a valódi tervet ketyegtette Aubrac-le-Grandig.
Épp mikor Vaneau finom mozdulattal készült volna kimondani a szürke kalapos úr nevét, a vonat hirtelen rándult egyet, és élesen fékezett. Poharak csörrentek, egy idős hölgy macskája nyávogott fel ijedten, és a szerelvény lassan, komótosan begördült az állomásra. Aubrac-le-Grand. Az ajtók fülsiketítő sziszegéssel nyíltak szét, és a peronon már várakozó, két öltönyös úriember – a helyi nyomozók – határozottan beléptek a kocsiba.
A vezetőjük, egy bajuszos, szigorú tekintetű férfi, egy pillanatra végigpásztázta a megdöbbent utasokat, majd egyenesen a szürke kalapos úrhoz lépett. – Letartóztatom Önt, uram, a törvény nevében, a hamisított borítékok és a vonaton elkövetett zűrzavar ügyében! – mondta halkan, de áthatolhatatlanul.
Vaneau ekkor, mintha mi sem történt volna, befejezte a mondatát. – ...és maga, a mi drága "karmesterünk", a szürke kalapos úr volt a szálak igazi mozgatója. Gratulálok, a "főpróba" majdnem sikerült.
A szürke kalapos urat elvezették, tiltakozásának halk moraja elveszett a peron zajában. Néhány utas leszállt, mások – köztük egy fiatal hölgy, aki egy könyvhalommal küzdött – felszálltak. A kalauz fellélegzett, és elrendezte a félretolt székeket. Vaneau úr, mint mindig, csak figyelt. A vonat ajtajai becsukódtak, és a szerelvény zökkenve elindult a következő állomás felé. A folyosón, egy fülke ajtajában egy újonnan felszállt, kissé zaklatott úriember jelent meg, kezében egy viaszpecsétes levéllel. Túl kíváncsinak tűnt.