390/1. A rézpántos fadoboz — Éjszakai készülődés

A vonat kerekei monoton ritmusban kattogtak a síneken, amint az Intercontinental Express elhagyta a kivilágított állomást, s a sötétségbe burkolózó táj felé robogott Saint-Mireux irányába. Laurent kalauz még mindig a homlokát törölgette egy finom vászonzsebkendővel, miközben a szűk folyosó falának támaszkodott.
– Hál’ istennek, Monsieur Vaneau – sóhajtott fel a kalauz megkönnyebbülten –, hogy a rendőrbiztos úr még időben megérkezett. El sem merem képzelni, mi lett volna, ha a kalapdoboz tartalmával átlépik a határt.
– A mechanika törvényei könyörtelenek, Laurent barátom – válaszolta Émile Vaneau száraz, halk mosollyal, miközben a folyosó felé nézett. – Különösen, ha órásgrafittal próbálják megvezetni őket.
Ekkor a folyosó végén álló új utas ügyetlenül megcsúszott a vastag szőnyegen. A karja alatt szorongatott szokatlanul nehéz, rézpántos fadoboz nekiütközött a fa burkolatnak, s a belsejéből tompa, fémes rezonancia áradt ki, mintha egy megfeszített rugó mozdult volna meg hirtelen.
– Elnézést kérek! – rebegte a férfi, s zaklatottan simított végig a doboz sárgaréz zárain. – Csupán egy régi, családi óraszerkezet... Teljesen ártalmatlan darab.
– A családi örökségeknek megvan az a sajátosságuk, hogy ritkán hallgatnak, amikor a leginkább kellene – jegyezte meg Vaneau csendesen, s tekintete a férfi izzadó tenyerére tévedt. – Remélem, a szerkezet bírja a Saint-Mireux-ig tartó rázkódást.
– Természetesen – vágta rá az utas sietősen, majd betolatott a 6-os fülke ajtaján. Laurent elgondolkodva nézett a csukódó ajtóra, miközben Vaneau egyetlen megfontolt mozdulattal elsimította kabátja hajtókáját. Az éjszaka még hosszú volt, s az Intercontinental Express hálókocsijában ritkán uralkodott sokáig a csend.