389/5. A nehéz kalapdoboz — Csörgő zavaró tényező

Az energikus úr széles mosollyal és legalább három, fémláncokkal rögzített bőrönddel masírozott végig a szűk folyosón.
– Jó estét, uraim, hölgyem! – dörögte vidáman, elnyomva a kocsik kerekének csikorgását. – Ugye ez az 5-ös fülke előtere? A jegyem szerint a 4-esbe szól a helyem, de a csomagjaim saját életet élnek, ha nem mozgatom őket elegendő sebességgel!
Laurent kalauz riadtan simult a faborításhoz, ahogy az egyik csörgő táska veszélyes közelségbe került a térdéhez.
A sötét köpenyes utas kihasználta a lendületes érkezőt, és próbált visszahúzódni a sötétebb sarokba, ujjai azonban továbbra is a sárgaréz kulcsot szorongatták zsebében.
– Ó, ne zavartassa magát, uram – fordult felé Vaneau lágyan, miközben kézzel alig észrevehetően intett a kalauznak. – A társaság épp a kalapdivat és a finommechanika meglepő metszéspontjairól értekezett.
A fátyolos hölgy elfojtott bosszúsággal próbálta beljebb tolni a fémesen koccanó kalapdobozt, de az energikus úr legalsó, rácsos poggyásza koccant egyet az ajtókeretnek.
– Nahát! – kiáltott fel a jövevény, megállva az 5-ös fülke előtt. – Ez aztán a súlyos karton! Csak nem rézöntvényből készült az a bizonyos párizsi főkötő, madame?
– Semmi köze hozzá! – vágta rá a hölgy fojtott, ideges hangon, a fátyol mögül mereven szegezve tekintetét Vaneau-ra.
– A hölgy csak félti a ritkaságait – jegyezte meg Émile Vaneau egy halvány mosoly kíséretében. – Bár ha a vonat hirtelen fékezne Aubrac-le-Grand felé menet, félek, a fejfedő kiharapna a fülke oldalából egy darabot.
A sötét köpenyes utas ekkor tett egy meggondolatlan lépést hátra, és a zsebéből halk koppanással kipottyant valami a szőnyegre.