385/6. A ketyegő bőrtáska — Úton Varelmont felé

Ahogy Mireval fényei lassan elenyésztek a sötétségben, az Intercontinental Express visszanyerte megszokott, ritmikus kattogását. Laurent kalauz elégedetten simította meg egyenruháját, majd a folyosó ablakán át a suhanó fák árnyait figyelte.
– Rendkívüli hatékonyság, Monsieur Vaneau – jegyezte meg elismerően. – A hamisítók azt hitték, a mentol elnyomja a hamis okmányok tintaszagát.
– A szándék dicséretes volt, Laurent – válaszolta Monsieur Vaneau, miközben visszaigazította zakója hajtókáját –, de a mentolnak van egy súlyos hibája: túlságosan felkelti az ember figyelmét a részletekre. A bűnözők sajnos ritkán olvasnak szakkönyveket a gyógyteák természetéről.
Ekkor a szomszédos fülke ajtója halkan kattant, és egy szürke köpenyes új utas lépett a folyosóra. Az úriember zaklatottnak tűnt; szorosan magához ölelte felnyitható bőrtáskáját, miközben meglepett pillantást vetett a detektívre.
– Elnézést – dünnyögte a szürke köpenyes utas, elszoruló hangon –, a kalauz urat keresem. Úgy tűnik, a kabinomban lévő csomagok közül az egyik… nem az enyém. Ráadásul halk ketyegés hallatszik belőle.
– A tévedések általában a legváratlanabb pillanatban érik az embert – jegyezte meg Monsieur Vaneau higgadtan, és elmosolyodott. – De ne aggódjon, a ketyegő csomagok ritkán harapnak, hacsak nem óraműves szerkezetek.
– És ha azok? – kérdezte riadtan az utas.
– Akkor pontosan tudni fogjuk, mikor érkezünk Varelmont állomásra – felelte a fődetektív száraz eleganciával.