384/3. A duruzsoló kosár — Az ezüst zsebóra

Monsieur Vaneau felegyenesedett, és zsebkendőjével finoman megtörölte az ujját. A sötét köpenyes utas eközben már a kilincset szorongatta, abban a kétségbeesett reményben, hogy bezárkózhat a fülkéjébe.
– Ha szabad megjegyeznem – szólalt meg Laurent kalauz, miközben közelebb lépett –, a vasúti szabályzat szigorúan tiltja a fémforgácsoló eszközök működtetését a hálókocsikban. Kivéve természetesen a borotválkozó készülékeket, ám azok ritkán szórnak ezüstport.
– Ez nem fémforgács! – tiltakozott a férfi elfulladó hangon. – Csupán finom mechanikai por. Egy... különleges óraszerkezeté!
– Valóban? – Émile Vaneau szeme lassan a selyemkendővel letakart kosárra tévedt. – És egy óraszerkezet miért igényel folyamatos hűtést, mint amit a kosárból áradó kellemes huzat jelez?
A sötét köpenyes utas elfehéredett. A kosárból ekkor egy halk, mechanikus kattanás hallatszott, s a selyemsál alól egy apró, sárgaréz számlap pörögve bukkant elő, majd hirtelen visszahúzódott.
– Úgy vélem, elértük azt a pontot, ahol a családi ereklye diszkréciója véget ér – mondta Monsieur Vaneau.
Elővette régi ezüst zsebóráját, és rugós fedelét egyetlen könnyed mozdulattal kipattintotta. Egy pillanatig hallgatagon nézte a mutatókat, majd nyugodtan az utasra emelte a tekintetét.
– Pontosan hét perc múlva Savigny állomásra érkezünk, uraim. És őszintén remélem, hogy a laurois-i mentesítő áramkörök tervezője addigra megmagyarázza, miért hozta magával a városi bank széfzárjának prototípusát egy fonott kosárban.