384/1. A duruzsoló kosár — Folyosói gyanakvás

A zakatoló szerelvény lassan maga mögött hagyta Villetravers lámpafényeit, és kifutott az éjszakai sötétségbe. Monsieur Émile Vaneau elegánsan kisöpört egy láthatatlan porszemet a hajtókájáról, majd közelebb lépett a folyosó falához támaszkodó Laurent kalauzhoz.
– Laurent, ön szerint a kalapok világa vagy a mechanika világa tartogat több meglepetést? – kérdezte a nyugalmazott fődetektív száraz mosollyal.
– Ha szabad őszintének lennem, Monsieur Vaneau, én már csak egy békés váltásban reménykedem Marlotte előtt – sóhajtott a kalauz, miközben gombjait igazgatta. – De attól tartok, az éjszaka még nem ért véget.
A szomszédos hálófülke ajtaja halkan nyikordult ki. Az új utas, egy sötét köpenyt viselő úriember lépett a folyosóra, karján óvatosan egy selyemsállal letakart, szögletes kosarat szorongatva, amelyből ütemes, halk duruzsolás szűrődött ki. Amikor meglátta Vaneau-t és a kalauzt, megtorpant, és a kosarat igyekezett a kabátja szárnya mögé rejteni.
– Jó estét, uraim – köszönt sietősen. – Csak a friss levegőre jöttem ki. A poggyászom meglehetősen érzékeny a melegre.
– Igazán? – bólintott Vaneau elgondolkodva. – Érdekes, hogy a hőérzékeny csomagok manapság oly gyakran kiadnak óramű pontosságú mormogást. Vajon egy ritka kisállat pihen a kendő alatt, vagy egy finom mechanizmus ketyeg odabent?
– Egyáltalán nem ketyeg! – tiltakozott az utas elfehéredett arccal. – Ez csupán egy családi ritkaság.
– A családi ritkaságok – jegyezte meg Vaneau csendesen – ritkán szoktak ennyire ütemesen vibrálni. Laurent, úgy vélem, a Marlotte felé vezető út még tartogat számunkra némi fejtörést.