383/2. A kalapdoboz titka — Villetraversi leleplezés

Vaneau figyelte a becsukódó ajtót, és ajka szélén halvány mosoly jelent meg. „Vagy épp ellenkezőleg, kalauz úr,” mondta csendesen, „a divat néha egészen meglepő módon súlytalanná teszi a terhet. Vagy a súlyos teher meglepően divatossá válik.”
A sötétkék kabátos utas értetlenül pislogott. „Súlytalanná? De hát hallotta, micsoda zörgés volt! Mint egy bádogosműhely, ami épp elszabadult a vonaton.”
„Pontosan,” bólintott Vaneau. „Ez a fajta zörgés nem kalapra vall. Sokkal inkább valamire, ami bonyolult, precíz, és talán egy kicsit túl régimódi ahhoz, hogy a legújabb párizsi divatot kövesse.” Lassan elindult a folyosón, és megállt a fülke ajtaja előtt, ahová a fiatal hölgy eltűnt.
A valcourt-i rendőrbiztos arcán már az izzadság helyét a tiszta rémület vette át. „Uram! Remélem, nem arra gondol, amire én! Egy újabb... dolog? Én tényleg szabadságon vagyok!”
„A szabadság, biztos úr, néha azt jelenti, hogy az embernek lehetősége van a tényekkel szembesülni,” mondta Vaneau, majd finoman bekopogott a fülke ajtaján. „Előre is elnézést kérek a zavarásért, kisasszony,” szólt be diszkréten, „de a folyosón elhaladva egy apró, ám annál jellegzetesebb hangot hallottunk. Fémpor, ha jól sejtem, és egy különösen finom mechanika kattanása.”
A fülkéből zavart suttogás hallatszott, majd az ajtó résnyire kinyílt. A fiatal hölgy sápadtan, de még mindig makacsul tartotta a kalapdobozát. „Én… én csak egy új kalapot hozok haza, uram!”
„Egy laurois-i banki széfzár mechanizmusát?” kérdezte Vaneau, hangjában a legcsekélyebb meglepetés nélkül. „Épp most lepleződött le a valódi titka.” Elővette ezüst zsebóráját, egy pillanatig nézte. „Pontosan húsz perc múlva Villetravers állomásra érkezünk. Úgy vélem, addigra a kalapja már nem fog ilyen titokzatosan csörömpölni, kisasszony.” A kalauz és a sötétkék kabátos utas döbbenten néztek egymásra, majd Vaneau-ra. A rendőrbiztos arca a felismeréstől sárga lett.