382/7. A bekarcolt sorszám — A zsebóra jelzése

– Kiváltképp akkor – fűzte hozzá Monsieur Vaneau derűs nyugalommal –, ha a szériaszámot alig tíz perce próbálták reszelővel eltüntetni. Ugye észrevette, Laurent? A sárgaréz por nem a szerkezetből hullott ki, hanem a felületről.
A kalapos utas hátrálni próbált, ám a folyosón összetömörült kíváncsiskodók nem hagytak neki teret.
– Ez méltatlan gyanúsítás! – sziszegte, miközben a vászonhuzat sarkát megpróbálta rárántani a felfedett részletre. – A reszelék csupán... finommechanikai karbantartás eredménye!
– A karbantartás ritkán jár az azonosítószámok szándékos átkaparásával – jegyezte meg a sötétkék kabátos utas, csatlakozva a gyűrűhöz.
Émile Vaneau ekkor lassan benyúlt a mellényzsebébe, s elővette régi ezüst zsebóráját. Egy halk kattanással kinyitotta, s hosszan nézte a ketyegő mutatókat.
– Pontosan tizenkét perc múlva Saint-Mireux állomásra érkezünk – mondta meglepően szelíd hangon. – És ott a helyi rendőrség bizonyára örömmel fogadja majd a választ arra a kérdésre, miként került egy laurois-i banki széf zárrendszere egy ártatlan utazóládába.
– Banki széf? – hűlt el Laurent, s ösztönösen közelebb lépett a ládához.
– Pontosan – bólintott Vaneau. – A rézdrót nem a fedél rögzítésére szolgált, hanem az időzítő reteszelésére. És a mi kedves utastársunk nem a saját örökségét óvja, hanem a zsákmányt próbálja ártalmatlanítani a megálló előtt.