379/7. A vászonhuzatos láda — Óvatos puhatolózás

A folyosó keskeny szőnyegén a vonat egyenletes kattogása kísérte a három úriember lépteit. Herr Lindner kissé bizonytalanul pillantott a szomszédos fülke csukott ajtajára.
– Monsieur Vaneau – suttogta, s közben pápaszemét igazgatta –, mégis hogyan szándékozik megvizsgálni a vászonhuzatos ládát anélkül, hogy a tulajdonosa riadót fújna? Végtére is, egy magánszemély málhája felett nem rendelkezhetünk csak úgy.
– A kíváncsiság meglepően sok ajtót nyit ki, Herr Lindner – válaszolta Vaneau halkan, miközben meglazította a kesztyűjét. – Különösen, ha a megfelelő udvariassággal párosul.
A sötétkék kabátos utas a hátuk mögött óvatosan a sárgaréz kilincs felé intett.
– Itt lakik az úr. De vigyázzanak, rendkívül gyanakvó ember. Saint-Mireux óta még a kalauznak is alig nyitott ajtót.
Vaneau megállt a fa tolóajtó előtt, s mielőtt kopogott volna, tekintete a padlóra tévedt. A küszöb rése alól finom, sötét szemcsés por szivárgott ki a folyosó szőnyegére. A detektív lehajolt, és ujjbegyével óvatosan megérintette a nyomot.
– Kőrisfa hamuja és nyomdafesték szárítóanyaga – állapította meg hűvös tárgyilagossággal. – Úgy tűnik, a szomszédunk nem csupán őrzi a ládáját, de már dolgozik is vele.
– Bent nyomtatnak egy robogó vonaton? – képedt el Herr Lindner.
– A bűnözők kreativitása mindig figyelemreméltó, ha szorítja őket az idő – felelte Vaneau, majd halk, de határozott kopogással megkocogtatta az ajtólapot.