378/2. A szövőszék titka — Rejtélyes zümmögés

Vaneau tekintete az új utasra szegeződött, aki továbbra is küzdött túlméretes, csipkés szövőszékével. A fémek kellemetlen csattanása, amit egy halk, ritmikus kattogás követett, valóban különös volt. Laurent kalauz, eközben, még mindig a peron felé sandított néha, mintha Herr Lindner szelleme bármelyik pillanatban megpróbálhatná visszamasírozni magát a vonatra, messze elnyomva az új rejtély apró zörejét. Vaneau higgadtsága éles kontrasztot alkotott a kalauz utólagos idegeskedésével.
„Egy szövőszék,” Laurent ismételte, a hangjában még mindig ott vibrált a hitetlenkedés, miközben az utas végre sikerrel bepréselte a szerkezetet a fülkéjébe. Az ajtó csak egy halk nyikorgás kíséretében zárult be mögötte. „És úgy tűnik, nem hagyja magát könnyen terelgetni. Vajon miért visz valaki ilyesmit a hálókocsiba? Kézimunkához, Monsieur?”
Vaneau elmosolyodott, szája szélén apró ráncokkal. „Talán a modern kor követelményei, Laurent. Vagy talán a kézművesség iránti szenvedély. Bár, azt el kell ismerni, a legtöbb úrihölgy inkább egy apró hímzőráma mellett dönt, ha utazik, nem egy egész műhelyfelszerelés mellett.”
Az új utas, miután végre biztonságba helyezte különös poggyászát, egy pillanatra kilépett a folyosóra, hogy megigazítsa a kalapját, mielőtt visszatért volna fülkéjébe. Ebben a rövid intermezzóban Vaneau szeme éles megfigyeléssel pásztázta át a szövőszék selyemmel letakart tetejét. A korábbi kattogás abbamaradt, de most egy egészen másfajta, diszkrét zümmögés szűrődött ki a fülke felől, mintha valami bonyolultabb, motorizált szerkezet rejtőzne a fa és fém illúziója mögött.
„Vagy a csendes munkának,” folytatta Vaneau, halkan, mintha csak magának mondaná. „Bár ez a szerkezet inkább a zajosabb fajtába tartozna. Kivéve, amikor éppenséggel… hallgat, vagy éppen mást mímel.”
Laurent értetlenül pislogott. „Mást mímel, Monsieur? Egy szövőszék? Mint valami… kaméleon? Azt hittem, Lindner úr volt a legfurcsább utas, akivel találkozunk!”
Vaneau halványan elmosolyodott. „Lindner úr specialista volt. Ez a hölgy… nos, ő inkább egy rejtélyt szállít, és a rejtélyek, mint tudjuk, szeretnek álcázva utazni.” Vaneau tekintete visszatért a fülke zárt ajtajára, mintha épp most próbálná átszúrni a selymet a gondolataival, és a zümmögés ritmusa egyre inkább felerősödött, mint egy szívverés a vonat gyomrában.