377/4. A sárgaréz tüske — Belcastel utáni nyomok

A sötétkék kabátos utas már a fülke kilincsét szorongatta, ám Laurent kalauz egyetlen határozott lépéssel elállta a tolóajtó útját.
„Azt javaslom, maradjunk a folyosón, uram,” szólt Laurent a tőle megszokott, kimért udvariassággal. „A levegő itt jóval frissebb, és Monsieur Vaneau megfigyelései kimondottan tanulságosak.”
„Tanulságosak?” csattant fel az utas, s a pápaszeme szinte lecsúszott az orrnyergén. „Ez nyílt zaklatás! Semmi közöm semmiféle kulcsmásoláshoz!”
Vaneau kényelmesen a zsebébe nyúlt, majd előhúzott egy apró, hajlított fémlemezt, amelyet a szőnyeg szélén talált.
„Egy igazi órásmester ritkán hagy el finommechanikai feszítővasat a hálókocsi folyosóján,” jegyezte meg Vaneau szelíden. „Különösen egy olyan darabot, amelynek réznyelére a megbízó betűjeleit karcolták. H. L., ha nem tévedek. Herr Lindner bizonyára türelmetlenül várja a munka eredményét.”
Az utas arca ekkor már nemcsak fehér volt, de krétafakó árnyalatot öltött.
„Én… én csak egy egyszerű megrendelést teljesítettem!” dadogta, s a falnak támaszkodott. „Azt mondta, a saját kabinjának pótkulcsáról van szó!”
„A tények néha meglepően rossz társasággal járnak,” bólintott Vaneau. „Belcastel óta azonban Herr Lindner nem a kulcsokra vár, hanem arra a fémlemezes dobozra, amelyet ön a csomagtartó mögé rejtett.”