376/2. A hatkarmú pecsét — Varelmont-i elszámoltatás

A fék tuskói hirtelen szikrázó csikorgással szorultak a kerekekre, s a kocsik lágyan megremegtek. Laurent kalauz szorosan elkapta a rézfolyosó korlátját, miközben a szerelvény lassan begördült Varelmont lámpafényes peronja mellé.
Az ajtó sziszegve kitárult, és a folyosóra belépett a helyi rendőrbiztos két egyenruhás kíséretében. Tekintetükben némi riadt bizonytalanság bujkált, ám a tiszt meglátva a falhoz lapuló utast, határozottan előrelépett.
– Letartóztatom Önt a törvény nevében, heraldikai hamisítás és tiltott állatcsempészet gyanújával!
A szürkés kabátos férfi kétségbeesetten szorította magához a rezgő dobozt, majd elfehéredett arccal Monsieur Vaneau-ra pillantott.
– De hát… honnan tudhatta a pecsétet? És a csincsillát?!
– A hatkarmú oroszlán csupán sajnálatos elütés volt a nyomódúc készítőjénél – felelte Vaneau szelíd, tökéletesen kiegyensúlyozott hangon, miközben zsebre tette ezüst óráját. – A csincsilla pedig túlságosan szereti a párizsi selymet ahhoz, hogy csendben maradjon, ha megáll a vonat.
Miután a megdöbbent elkövetőt elvezették, a szerelvény fellélegzett, az ajtók bezáródtak, s a vonat nekilendült Chantelle felé. Émile Vaneau a folyosó ablakánál állva figyelte, ahogy egy újonnan felszállt utas zaklatottan próbálja elrejteni túlságosan nehéz, csörgő fémkazettáját a köpenye alatt.