375/8. A vibráló selyemdoboz — Éjszakai szembesítés

A szürkés kabátos új utas közelebb húzta magához a selyemdobozpántot, és felháborodottan Laurent kalauzra pillantott.
– Ez egy kalap! Egy rendkívül kényes, párizsi kalapműhelyből származó strucctollas fejfedő!
– Amely nyilvánvalóan tüsszögni is tud, ha túl poros a folyosó – jegyezte meg Monsieur Vaneau halk, tökéletesen egyenletes hangszínben. – És ha a megfigyelőképességem nem csal, a strucctollak ritkán igényelnek apró, kör alakú szellőzőnyílásokat a selyemborítás alján.
Laurent kalauz gyanakvóan lépett egyet előre, kezét a zsebórája láncán nyugtatva.
– Uram, a társaság szabályzata értelmében meg kell kérnem, hogy mutassa meg a doboz tartalmát.
– Szó sem lehet róla! – csattant fel az utas, miközben hátrált egy lépést a folyosó faburkolata felé. – Ez magántulajdon! Ráadásul rendkívül érzékeny a huzatra!
Émile Vaneau lassan benyúlt a mellényzsebébe, és elővette régi ezüst zsebóráját. Kinyitotta, egy pillanatig némán nézte a finoman ketyegő mutatókat, majd nyugodtan megszólalt:
– Pontosan négy perc múlva Varelmont állomásra érkezünk. És a peronon várakozó rendőrbiztos bizonyára értékelni fogja, hogy a kalapbélésbe rejtett hatkarmú hamisítványok mellett egy élő csincsilla is utazik a fülkében.
Az utas arca elfehéredett, a selyemmel letakart doboz belsejéből pedig ekkor egy halk, méltatlankodó nyüszítés hallatszott.