374/7. A ketyegő fadoboz — A szemafor rejtélye

Monsieur Vaneau egyetlen finom mozdulattal közelebb lépett a borítékokat szorongató fiatalemberhez, míg Laurent kalauz zsebkendővel a kezében óvatosan kiemelte a padló alól a halkan ketyegő, sárgaréz szerkezetet.
– De hát ezek magánlevelek! – tiltakozott a fiatalúr elcsukló hangon, hátrálva a folyosó faláig. – A nagybátyám szigorúan meghagyta, hogy egyetlen pecsét sem sérülhet meg!
– Eszünk ágában sincs megsérteni a magántitkot, fiatalember – válaszolta Monsieur Vaneau száraz eleganciával. – Csupán azt jegyezném meg, hogy a sárgaréz időzítőszerkezet felhúzófoglalata megszólalásig hasonlít erre a vörös viasznyomatra. A geometrikus minta szinte tökéletes párja a pecsétnyomónak.
A sötétköpenyes utas, aki eddig görcsösen szorította magához a saját fadobozát, megkönnyebbült sóhajjal törölte meg a homlokát:
– Látják? Ugye mondtam, hogy az én dobozomban csupán órásmesteri finommechanika lapul! Nincs közöm a padlózat ketyegéséhez!
– Az Ön ártatlansága e tekintetben percről percre ragyogóbb, uram – jegyezte meg a fődetektív egy halk mosollyal. – Bár a fülkéje sarokában pihenő, szokatlanul nehéz hegedűtok még tartogathat meglepetéseket.
Ekkor a folyosó végén nehéz csizmák zaja törte meg a ketyegést. Az új hegedűs utas és a csörgő csomagos utas ijedten csúsztak vissza a fülkéikbe, ahogy egy szigorú tekintetű, egyenruhás alak lépett ki a homályból.
– Főfelügyelő úr! – tette kalapjára a kezét Laurent kalauz zavartan. – Nem számítottunk Önre a vasúti kocsik között ilyen kései órán.
A helyi főfelügyelő végigmérte a nyitott padlólemezt és a viaszpecsétes borítékokat.
– Úgy tűnik, éppen a legmegfelelőbb pillanatban érkeztem, Laurent – mondta hűvösen. – Mégis mi folyik ezen a szerelvényen?