374/3. A ketyegő fadoboz — Folyosói kibontakozás

Laurent kalauz óvatosan felemelte a kezét, és három halk koppintással meginvitálta a zárt ajtó mögött rejtőző utast a párbeszédre. A ketyegés erre egy pillanatra megtorpant, majd még sebesebb ritmusban folytatódott, mintha a bent lévő szerkezet maga is megriadott volna a hívatlan látogatóktól.
– Talán egy csésze esti teát szeretne felajánlani neki, Laurent? – kérdezte Monsieur Vaneau száraz mosollyal, miközben a folyosó sárgaréz korlátjának támaszkodott.
– Inkább az ép elmémet szeretném megmenteni, Monsieur – felelte a kalauz feszülten, a kilincs felé nyúlva. – Ha ez a doboz felrobban, a vasúttársaság aligha számolja el a túlórámat.
Az ajtó ekkor keskeny résnyire nyílt. A sötétköpenyes utas bukkant elő a homályból, homlokán apró izzadságcseppek csillogtak a fali lámpa sárgás fényében. Egyik kezében még mindig ott lapult a szorosan átkötött, lakkozott fadoboz, míg a másikkal görcsösen szorította a kabátja belső zsebét.
– Nem kérek takarítást! – sziszegte szaggatottan az utas. – És a vacsorát is határozottan visszautasítom!
– Igazán sajnálatos lett volna egy kitűnő vacsorával zaklatni Önt – jegyezte meg Vaneau szelíden. – Ugyanakkor a szomszédos fülke fiatal bérlője attól tart, hogy az Ön időmérője túl gyorsan számolja a perceket. És a lepecsételt levelek tintájának száradási idejét.
– Nincs itt semmi gyanús – vágta rá a sötétköpenyes utas, de a tekintete önkéntelenül a szomszéd fülke ajtajára villant. – Csupán egy antik családi örökségről van szó. Egy különleges ingaóráról!
– Egy ingaóra, amely vízszintesen utazik egy száguldó vonaton? – billentette oldalra a fejét a detektív. – Rendkívül merész fizikai kísérlet. Laurent, kérlek, jegyezd fel: a természet törvényei ma este meglehetősen rugalmasak a hálókocsiban.