374/2. A ketyegő fadoboz — Éjszakai puhatolózás

A zárt ajtón túlról továbbra is egyenletesen hallatszott a sárgaréz alkatrészek tompa metrónómszerű kopogása. Laurent kalauz elgondolkodva igazította meg a sapkáját, majd kérdően nézett Vaneau-ra.
– Gondolja, Monsieur, hogy valóban egy ártalmatlan antik óra az? – suttogta a kalauz. – Én még nem láttam embert, aki ennyire rettegne a pontos időtől.
– A pontosság, kedves Laurent, sokak számára a legnagyobb fenyegetés – jegyezte meg Monsieur Vaneau szelíden. – Különösen, ha az idő nem nekik dolgozik.
A szomszédos fülke ajtója ekkor halk nyikorgással résnyire nyílt, s egy fiatal úr lépett ki a folyosóra. Kezében vastag köteg lepecsételt borítékot szorongatott, s szemei karikásak voltak a feszültségtől.
– Elnézést – szólalt meg halk, remegő hangon –, de ez a ritmikus zaj egyszerűen elviselhetetlen. Lehetetlen így megcímezni a levelezést.
– Igazán sajnálom a zavarást – hajolt meg kissé Vaneau. – Úgy tűnik, a szomszédos úriember egy meglehetősen elszánt időmérő társaságában utazik. Csupán azt nem tudjuk még, hogy a szerkezet perceket számol vissza, vagy csak a tulajdonosa türelmét.
A fiatalember feszülten a szomszédos ajtóra pillantott, majd még szorosabban magához ölelte a borítékokat.
– Remélem, hamarosan elcsöndesedik – mormogta riadtan, s gyorsan visszahúzódott.
– Nos, Laurent – fordult a detektív a kalauzhoz –, ideje kiderítenünk, miért utazik valaki egy ketyegő dobozzal és egy halom lepecsételt levéllel ugyanabban a kocsisorban.