371/5. A felcserélt tokok — Folyosói derítés

Laurent csakhamar lihegve tért vissza a keskeny átjáróban, ujjai között a rézbevonatú pótkulccsal.
– Megvan, Monsieur Vaneau! – jelentette büszkén a kalauz. – A zár ugyan kissé szorul a huzattól, de a vasúttársaság kulcsa még sosem vallott szégyent.
A kulcs fémes csikordulással fordult meg a zárban, s a 4-es fülke ajtaja lassan visszagördült a sínpárján. Odabent a zaklatott szabadalmas kuporgott az ülésen, miközben a fülke sarkából a sötétkabátos utas épp laza mozdulattal próbált kisurranni a folyosóra, hóna alatt egy szögletes bőrtokkal.
– Álljon csak meg egyetlen pillanatra, Monsieur – szólította meg Vaneau a távozni készülő férfit olyan végtelen higgadtsággal, mintha csupán az időjárásról érdeklődne. Sétapálcájának gombjával finoman elállta a menekülési útvonalat. – A túlzott kapkodás köztudottan növeli a vérnyomást, s ritkán tisztázza a tulajdonviszonyokat.
– Én csak... rossz fülkébe léptem a nagy felfordulásban! – szabadkozott a sötétkabátos utas feszülten.
– Kétségkívül – bólintott a fődetektív, majd a padlóra pillantott, ahol a szőnyeg rojtjai között egy apró rézcsavar csillant meg. Hajszálpontos mozdulattal felvette, s a mellényzsebébe csúsztatta. – És amennyire látom, rossz bőrtokot is emelt fel a csomagtartóról. A magáéból ugyanis nem a menetrendi módosítások papírzörgése hallatszik, hanem egy meglehetősen ritmikus ketyegés.
A lepecsételt borítékokat szorongató fiatal úr elhűlve lépett közelebb:
– Várjunk csak! Akkor a csomagjaink felcserélődtek?
– A félreértések ma rendkívül termékeny táptalajra leltek ezen a szerelvényen – jegyezte meg Vaneau száraz mosollyal. – De ne aggódjanak, a mechanika nem hazudik.