371/1. A gyanús kosár — Békés zötykölődés

– Rendkívül fegyelmezett társaság – jegyezte meg Émile Vaneau csendesen, miközben visszaült az ablak melletti plüssfotelbe, s tekintetével a kosár finoman rezgő tetejét követte. – A rovarok általában lényegesen kevesebb bonyodalmat okoznak a vasúton, mint a minisztériumi tisztviselők.
– Ugye? – mosolygott az idős hölgy, s gondosan a mellette lévő ülésre helyezte az apró fonatot. – A kis kabócáim csak akkor zenélnek, ha friss levegőt kapnak. És természetesen ha senki sem próbálja meg elcsenni tőlük a zöld füzetemet.
Laurent kalauz épp az imént simította el az egyenruháját, s most gyanakvó pillantást vetett a füzet szóra.
– Bocsánatot kérek, nagyságos asszony, de a füzetek ritkán szoktak kabócák társaságában utazni – jegyezte meg elgondolkodva.
– Ahogy a lepecsételt borítékok sem szoktak ketyegni, Laurent – szúrta közbe Vaneau száraz, halk mosollyal. – Mégis, ezen a vonaton a leghétköznapibb tárgyak is hajlamosak váratlanul önálló életre kelni.
A szerelvény egyenletes ritmusban zakatolt Elberen irányába. A folyosó felől zaklatott léptek zaja hallatszott: egy sötétkabátos úr sietett el a fülke előtt, szorosan a mellkasához szorítva egy rézcsatos bőrtáskát. Ahogy elhaladt, a kosárból megszólaló ciripelés hirtelen abbamaradt, s helyette egy határozott, fémes kattanás hallatszott a fonat mélyéről.
– Nos – pillantott a folyosó felé Vaneau –, úgy tűnik, a kabócák ma este nem csupán a természet hangjait utánozzák.