367/3. A ketyegő bőrtok — Éjszakai feszültség

Vaneau egy vékony, ezüstszínű zsebkendőt húzott elő a zakója belső zsebéből, és gondosan abba göngyölte a finom rézcsavart. A szürke köpenyes utas sötét tekintettel követte a mozdulatot, miközben a nehéz bőrtokot közelebb húzta a lábához a fülke padlóján.
– Ha nem veszi tolakodásnak – szólalt meg a kíváncsi fiatalember –, a tok varrása mentén futó vékony fémszálak sem éppen egy egyszerű sétapálca tartozékai.
– Önnél meglepően jó a megfigyelőképesség, fiatalember – jegyezte meg Vaneau elismerő bólintással. – És a látásmódja is szerfelett gyakorlatias.
– Én csak azt mondom, amit látok! – csattant fel ismét a szürke köpenyes, de Laurent kalauz egyetlen határozott lépéssel közelebb lépett a fülke küszöbéhez.
– A vasúti szabályzat értelmében, uram, amennyiben a csomag fémalkatrészei önállósítják magukat a szőnyegen, kötelességem meggyőződni annak biztonságos jellegéről – jelentette ki a kalauz rendületlen nyugalommal.
– Ez szörnyű túlzás! Ez egy személyes tárgy! – tiltakozott a férfi, de a keze érezhetően megremegett, amint a bőrtok csatjához nyúlt.
A szerelvény ekkor zökkent egyet a váltón, s a nehéz bőrtok mélyéből halk, szaporán ritmikus kattogás hallatszott ki. Egyetlen finom, fémes ketyegés, amely cseppet sem illett egy ártalmatlan utazóhuzathoz.
– Úgy tűnik – fordult Vaneau Laurent felé egy halvány, száraz mosollyal –, a sétapálcája türelmetlenül számolja az időt. Nem gondolja, uram, hogy illene megkönnyítenünk a dolgát?