366/2. A csikorgó fémek ritmusa — A folyosói gyanú

Az energikus úr megtörölte izzadó homlokát, és zsebébe süllyesztette a kezét, miközben egy apró, sárgaréz kulcsot szorongatott.
– A gyűjteményem darabjai rendkívül érzékenyek a rázkódásra – mondta sietősen, s a plüssülés szélére telepedett, ám tekintete egy pillanatra sem szakadt el a csomagtartótól. – Ókori szobrocskák, nehéz réz gyertyatartók… semmi felette álló különlegesség.
– Különösnek valóban nem nevezném – jegyezte meg Monsieur Vaneau csendes eleganciával. – Bár kevés olyan antik gyertyatartót ismerem, amely a sínek zökkenőinél pontosan hatodmásodperces késéssel koccan, miközben a belsejéből tompa, megfeszített rugószerkezet ketyegése hallatszik.
– Micsoda képtelenség! – horkant fel a férfi, de a hangja észrevehetően megbicsaklott, amint a folyosón várakozó fátyolos hölgy is közelebb lépett, és feszülten a fülkébe pillantott.
– Uram, a fizika törvényei ritkán tévednek – fűzte hozzá Laurent kalauz, miközben elgondolkodva igazította meg a sapkáját. – És a táska súlya alapján Ön vagy fél mázsa tömör ócskavasat utaztat, vagy valami egészen mást, ami nem szereti a nyilvánosságot.
– Ha nem bíznak a szavamban, megkeresem a főkalauzt! – pattant fel az utas, és zaklatottan elviharzott a kocsik közötti átjáró felé, maga mögött hagyva a félig nyitott fülkeajtót.
– Úgy tűnik, az úr türelme éppen olyan törékeny, mint a poggyásza – mosolyodott el Vaneau szárazon. – Laurent, a bőröndöt egyetlen másodpercre se tévessze szem elől. A rejtélyes rézáruk mindig rendkívül kíváncsivá teszik az embert, mielőtt elérjük Saint-Mireux állomását.