365/4. A csörömpölő kalitka — A siető távozás

Monsieur Vaneau halvány mosolyát látva a fiatal-ferfi-kivancsi megköszörülte a torkát, és kissé zavartan igazgatta meg a kalitka rácsát. Keze még mindig a kendő környékén matatott, mintha a portörlést folytatná, ám Vaneau éles szemeinek semmi sem kerülte el a figyelmét. A kendő alatt egy piciny, ezüstös csillogás tűnt fel és el, egy rejtett kapcsoló apró ígéretét hordozva.
„Nos, Monsieur Vaneau, remélem, nem egy óriásbagoly csörömpöl odabent,” Laurent kalauz idegesen igazította meg sapkáját. „Ez az elmélet lassan már az én józan eszemet is szárnyra kelthetné.”
„A józan észnek időnként jót tesz egy kis repülés, kalauz úr,” felelte Vaneau higgadtan. „Különösen, ha a valóság makacsul elutasítja a földhözragadt magyarázatokat. Látja, a fiatal úr nem törölget, inkább gondosan *elrejt*. Egy titokzatos gombot, amelyet senki sem szeretne, ha felfedeznének.”
A fiatal-fatyolos-holgy aggódva nézett Vaneau-ra. „De ha gomb, akkor miért nem nyomja meg? Vagy miért rejti el? Ez már zavaróbb, mint a kattanás maga.”
„Ah, a gombok rejtélye! Egyesek azért vannak, hogy megnyomják, mások azért, hogy *ne* nyomják meg,” magyarázta Vaneau, arcán még mindig az a halvány, elégedett mosoly. „Ez a gomb, azt hiszem, a megfelelő időre és kézre vár. A fiatal úr kezei… nos, azok igencsak *meggyőzően* mozognak.”
A fiatal-ferfi-kivancsi hirtelen felállt, és anélkül, hogy Vaneau-ra nézett volna, sietősen az ajtó felé indult, a kalitkát maga után húzva. A mozdulat sietős volt, de a kalitka még ekkor sem csörgött, mintha a rejtett szerkezet most épp hibernálná magát.
„Hé, hová siet annyira?” kiáltott utána Laurent kalauz, de a férfi már kint volt a folyosón.
„Valószínűleg ellenőrizni szeretné, hogy a *kanári* nem repült-e el,” mondta Vaneau, és most elővette az ezüst zsebóráját. Egy pillanatig nézte. „Pontosan tizenöt perc múlva Montaigne-be érkezünk. Talán addigra a madárijesztő is megérkezik a célállomásra, vagy épp onnan indul útjára.”