365/3. A csörömpölő kalitka — A rejtett gomb

Laurent kalauz mélyet sóhajtott. „Szárnyra kelnek, Monsieur Vaneau? Kérem, ne beszéljen borzongatóan! Ez egy expresszvonat, nem madárház. Mi értelme egy mechanikus kattanásnak egy kanári kalitkájában? Óraművet rejtegetnének ott? Az már tényleg a képzelet vadabbik fele!”
„A képzelet, kalauz úr, gyakran a valóság legfinomabb előfutára,” válaszolta Vaneau, tekintetét a fiatal-ferfi-kivancsi fülkéjére szegezve. A férfi épp csukta be könyvét, és halvány, szinte észrevétlen mozdulattal simította meg a kalitka rácsát. Vaneau élesen figyelt. Egy apró, fémes villanást látott, mintha a férfi ujjai egy gombot érintettek volna. De hang? Semmi. Ez volt a legfurább.
A fiatal-fatyolos-holgy ismét előrelépett, arcán aggodalom. „De ha nem madár, és nem is óramű… akkor micsoda lehet? Titkos üzenet?”
Vaneau elmosolyodott. „A titkos üzenetek ritkán kérik kölcsön egy kanári otthonát. Viszont vannak szerkezetek, amelyek a legártatlanabb álca mögött is működésbe léphetnek. Különösen, ha valaki finoman *rábeszéli* őket.” Vaneau utolsó szavai szándékosan hangsúlyosak voltak. A fiatal-ferfi-kivancsi most elővett egy kendőt, és látszólag port törölt a kalitka aljáról, mozdulata túl precíz, már-már rituális volt.
Laurent kalauz zavartan vakargatta a fejét. „Rábeszélni egy gépet? Ön már megint a titokzatos elméleteivel jön, Monsieur Vaneau. Harminc perc Montaigne-ig. Addigra remélhetőleg a kanári is elcsendesedik.”
„A kanári talán igen,” mondta Vaneau, tekintetét továbbra is a kalitkán tartva. A fiatal férfi, mintha megérezte volna a pillantást, hirtelen felnézett. Szemük egy pillanatra találkozott, de a férfi azonnal elfordult, és sietve, de ügyesen, valamit a kendő alá rejtett a kalitka lábánál. Vaneau ajkára halvány mosoly ült. „De a kanári *utánzat*… az más. Az talán még most is készül a következő *repülésre*.”
A vonat egyenletesen robogott Montaigne felé, a kerekek ritmikus zakatolása elnyelt minden más zajt. Vaneau azonban tudta, hogy a csend néha a legmegtévesztőbb.