361/4. A széfbe zárt óramű — A folyosó csendje

A nehéz, csipkés kalapdoboz halkan koppant a kalauzfülke acélasztalán. Laurent szorgalmasan törölgette az izzadságot a homlokáról, miközben gyanakvóan méregette a füstölgő maradványokat.
– Monsieur Vaneau, Ön szerint ez csupán egyszerű csempészáru? – kérdezte halk, csukló hangon a kalauz. – A valcourti rendőrbiztos épp a múlt héten körtáviratban figyelmeztetett a hasonló trükkös szerkezetekre. Állítólag a helyi nyomozók még a falióráktól is rettegnek azóta!
– A rendőrbiztos urak hajlamosak minden feszes főrugóban pokolgépet sejteni – felelte Vaneau szelíden, miközben zsebkendőjével gondosan megtörölte az ezüst töltőtoll hegyét. – Ám egy merénylethez meglehetősen túlzó választás a valcourti órásmesterek méregdrága finommechanikája. Ez a szerkezet nem robbanni akart, Laurent úr, hanem megszólalni.
A félhomályos folyosón ekkor egy megtört alak lépett közelebb. A sötét kabátos utas volt az, aki eddig komoran, a falhoz lapulva figyelte a fejleményeket.
– Megszólalni? – kérdezte rekedten, és idegesen babrált a gallérjával. – Úgy érti, egy előre beállított időzítő jelzése lett volna?
– Pontosan – bólintott Vaneau, miközben éles tekintete a férfi reszkető ujjaira tévedt. – Egy jelzés, amely tudatja a megfelelő személlyel, hogy a csomag átlépte a határt. Ám a selyembélés nedvessége miatt a szerkezet elakadt, s a feszültség szikrákká alakult. A vakmerőség legbiztosabb álcája mindig a legelőkelőbb társaság, de a mechanika nem válogat. Most pedig zárjuk be ezt a dobozt, mielőtt valaki nagyon hiányolni kezdi.