361/3. A valcourti óramű — A szikrázó szőnyeg

– Állítsa le! Kérem, azonnal állítsa le! – visította a fiatal fátyolos hölgy, miközben kétségbeesetten hátrált a folyosó faburkolatának dőlve. – Ha az a főrugó túlfeszül, a VIP kocsi bársonyszőnyege oda!
Laurent kalauz pánikszerűen kotorászott a jegykezelő táskájában, mintha egy hivatalos menetrendi hirdetménnyel szándékozott volna elfojtani a repkedő acélszikrákat.
– Nyugalom, Laurent úr – intette le Vaneau szelíden, majd a mellényzsebéből finoman előhúzott egy ezüst töltőtollat. Annak kerek végével elegánsan megakasztotta a legkisebb, veszettül pörgő fogaskereket. A kattogás azonnal elült, s már csak egy apró, fehéres füstcsík szállt fel a megperzselt selyembélésből. – Lám, a legújabb finommechanika meghajol a jó ízlés előtt.
A hölgy a fátyla mögött felháborodottan szuszogott.
– Ön… Ön tönkretette a zárszerkezetet!
– Éppen ellenkezőleg, mademoiselle – felelte Vaneau higgadtan, miközben közelebbről is szemügyre vette a rézlemezt. – Én megmentettem Önt egy kellemetlen tűzesettől. Ráadásul a beaumont-i mesterjegy helyett ez a szerkezet egy valcourti műhely jelzését viseli. Különös, hogy egy párizsi divatház valcourti óraműveket varr a kalapszalag alá.
– Én csupán… egy szívességet tettem! – fakadt ki a hölgy, miközben a szomszédos fülke ajtaja résnyire nyílt, és a szürke köpenyes új utas riadt tekintettel kukkantott ki a folyosóra.
– A csempészet szép mesterség – jegyezte meg Vaneau szárazon –, de a füstölgő csomagok jelentősen rontják a diszkréciót. Laurent úr, vigyük ezt a dobozt a széfbe, mielőtt újabb szikrák pattannak.