361/1. A csipkés kalapdoboz — Az éjszakai szikra

– Attól tartok, Laurent, a kocsijában a nyugalom rövidebb életű, mint egy rosszul felhúzott falióra billegője – jegyezte meg Monsieur Vaneau, miközben kényelmesen visszaült a folyosói kárpitozott összecsukható székre.
Laurent kalauz bizonytalanul megköszörülte a torkát, és az új érkező felé pillantott. A fiatal, fátyolos hölgy megállt a folyosó közepén, mélyen a szemébe húzott kalappal, és kétségbeesetten próbálta egyensúlyban tartani a hatalmas, fekete selyemszalaggal átkötött kalapdobozt. A doboz alól ismét hallatszott az a halk, fémes pukkanás, mire a hölgy riadtan elfojtott egy sikolyt.
– Segíthetek, mademoiselle? – lépett közelebb Laurent, bár a kezét óvatosan a zsebében tartotta. – A poggyászát feltehetjük a hálókocsi felső csomagtartójára.
– Jaj, dehogy! Semmiképpen sem! – vágott rá a hölgy zaklatottan, és szorosabban magához ölelte a terjedelmes dobozt. – Ennek a csomagnak végig nálam kell maradnia. Ez egy… rendkívül törékeny kalap. Egy párizsi kalaposszalon egyedi készítésű remeke.
– A kalapok általában nem szoktak pattogni, kisasszony – szólt közbe Vaneau csendes, elgondolkodó hangon. – Hacsak nem rugós acélabronccsal készültek, amelyek önálló életre keltek.
– Nem acél! Csupán… rugalmas tollak! – hebegte a nő, ám a kalapdoboz alja ekkor érezhetően átmelegedett, és egy vékony, gyanús füstcsík szivárgott ki a csipkeszegély alól.