360/1. A néma papírdoboz — Az éjszakai kanyar

A kerekek ritmikus kattogása lassan visszatért a megszokott mederbe, miközben az Intercontinental Express elhagyta Valcourt kivilágított peronját. Laurent, a kalauz még mindig enyhén remegő kézzel igazította meg az egyenruhája hajtókáját a folyosón.
– Monsieur Vaneau – sóhajtott fel a kalauz, s feszülten megtámaszkodott a polírozott fa burkolaton. – Esküszöm, a jövőben személyesen ellenőrzöm minden utas bőrtáskájának a szerkezetét.
– A túlzott igyekezet néha többet árt, mint a rossz szándék, kedves Laurent – felelte Émile Vaneau, miközben lassú, megfontolt léptekkel a fülkéje felé indult. – A rugók ráadásul ritkán válaszolnak a szelíd megkeresésekre.
A szürke köpenyes új utas közben meglehetősen bizonytalanul állt a folyosó közepén. Mindkét kezével görcsösen szorította magához a zsinórral alaposan átkötözött papírdobozt. A doboz olyan szokatlanul könnyűnek tűnt, mintha a férfi csupán némi éjszakai levegőt szállítana benne, a viselkedése mégis arról árulkodott, mintha tiszta aranyat őrizne.
– Segíthetek a csomagjával, uram? – lépett hozzá Laurent készségesen.
– Nem! Hozzányúlni szigorúan tilos! – csattant fel a szürke köpenyes férfi, majd azonnal megszeppent a saját nyers hangjától. – Úgy értem... rendkívül törékeny. És teljesen néma.
– Néma? – vonta fel a szemöldökét Vaneau, s egy pillanatra megtorpant. – Egy egyszerű papírdoboztól ritkán várunk el hosszas társalgást, uram, kivéve természetesen a zenélődobozokat.
A férfi nem válaszolt, inkább sietős léptekkel bemenekült a fülkéjébe, majd a zár kattanva fordult el mögötte. Alig néhány másodperccel később azonban a zárt ajtó mögül egy furcsa, nagyon halk, ütemes kaparászás hangja szűrődött ki a folyosóra.
Laurent kérdőn nézett a detektívre.
– Ön szerint újabb óramű, Monsieur Vaneau?
– Vagy valami olyan – jegyezte meg Vaneau száraz eleganciával –, ami nagyon szeretne kijutni a szabadba.