358/3. A sötét kabátos nyoma — A fogaskerekek árnyéka

Émile Vaneau elegáns mozdulattal kikerülte a szőnyegen lassan szétterülő, fűszeres fekete tintatócsát, majd megfontolt léptekkel megindult a folyosón a hatos fülke irányába. Laurent kalauz óvatosan, még mindig az orrára szorított zsebkendővel követte, szorosan a detektív mögött lapulva.
– Ön szerint a sötét kabátos úr is a tudományos csigagyűjtemény szerelmese? – kérdezte Laurent fojtott, sziszegő hangon.
– Inkább a precíziós rugók szerelmese – felelte Vaneau, és halk koppantással jelzett a zárt ajtón. – Ha jól sejtem, a gentleman az óramű rendszeres felhúzásáért felelt, míg a szürke köpenyes hölgy a felügyelő figyelmét terelte.
Az ajtó hirtelen kilendült. A sötét kabátos utas állt a nyílásban, homlokán finom izzadságcseppekkel, kezében egy látszólag ártatlan imakönyvvel.
– Megbocsásson a zavarásért, uram – szólalt meg Vaneau elnéző mosollyal. – Csupán azt szeretném megjegyezni, hogy a kesztyűjén lévő friss gépzsír meglehetősen elüt az ájtatos olvasmányok hangulatától. A tengeri tinta aromájáról nem is beszélve.
– Maga téved! Nincs semmi közöm semmiféle ládához! – csattant fel a férfi, de a hangja némileg megbicsaklott.
Vaneau-t nem billentette ki az indulat. Nyugodtan előhúzta zsebéből a régi ezüst zsebóráját, kipattintotta a fedelét, s egy pillanatig némán nézte a ketyegő számlapot.
– Pontosan kilenc perc múlva Saint-Mireux állomásra érkezünk – mondta halkan, majd finoman visszacsúsztatta az órát a mellényébe. – És attól tartok, a peronon várakozó urak rendkívül kíváncsiak lesznek arra a másik, lepecsételt ládára is, amit Ön épp az imént igyekezett a saját ülése alá gyömöszölni.