358/2. A szivárgó faláda — A fekete tengeri titok

A lecsöppenő, sűrű folyadék nem vért, hanem átható, fűszeres tintahalszagot árasztott. Laurent kalauz elfehéredve zsebkendőt kapott az orrához, miközben gyanakvóan pillantott a faláda felé, amelynek teteje lassan, magától emelkedett fel.
– Mondja csak, kisasszony – szólalt meg Émile Vaneau, közelebb lépve a szivárgó faládához, majd óvatosan megvizsgálta a kioldódott rézlakatot –, a tengeri csigái mellesleg óraműves ketyegéssel és fűszeres pácban utaznak?
– Ez... ez pusztán konzerválószer! – tiltakozott a szürke köpenyes hölgy, miközben idegesen igazgatta a kalapját. – A ritka példányok megkívánják a szakszerű nedvesítést. A láda kinyílása pedig csak a nyomásváltozás számlájára írható.
– A nyomásváltozásra – bólintott Vaneau száraz mosollyal. – Igazán lenyűgöző fizikai jelenség, hogy a nyomásváltozás pontosan egy rugós billentyűt nyom meg a lakat belsejében, éppen akkor, amikor a szerelvény átlép egy szintkülönbséget.
Laurent közelebb hajolva betekintett a láda fedele alá, majd meglepetten kiáltott fel:
– De hisz ebben nincsenek is csigák! Csak rézhengerek meg... valami tekerős szerkezet!
– És néhány üveg luxusminőségű tengeri tinta, ami a rázkódástól eltört – tette hozzá Vaneau, zsebéből finom szövetkesztyűt húzva elő. – Úgy tűnik, a mi kedves tudós hölgyünk nem a puhatestűek, hanem az automatizált csempészáruk szakértője. De vajon kinek szánták ezt a csomagot a hálókocsiban?
A szürke köpenyes utas ekkor hirtelen a folyosó vége felé pillantott, ahol egy sötét kabátos alak épp visszahúzódott az egyik fülke mögé.