357/5. Az erszény csörgése — A billegő titok

A rövid fékezés felkavarta a fülke feszült csendjét. A csörgő erszényes úr keze akaratlanul is megrándult, mire az erszény, mintha megérezte volna a pillanatot, elhallgatott. Az érmék zörgése abbamaradt, helyét azonban egy sokkal diszkrétebb, ám annál zavaróbb ritmus vette át. Egy halk, szabályos *kattogás*, mint egy apró óramű makacs tik-takja, éppen csak hallhatóan, de könyörtelenül.
„Lám, a csend is beszédes tud lenni” – szólalt meg Vaneau, hangja szinte suttogott, de a várakozással teli fülkében mindenki tisztán hallotta. „Az érmék, úgy tűnik, szabadságra mentek, és átadták a színpadot valami… precízebb zajnak.”
Az új, csörgő erszényes utas arca, amely már a vörös és kék minden árnyalatát bejárta, most már egyenesen fakó zöldbe fordult. „Nincs itt semmiféle… kattogás! Csak a szívem dobog!” – vágta oda, de a hangja remegett, és a halk, szabályos *kattogás* éppen úgy folytatódott, mintha a szavai semmit sem jelentettek volna.
„És a szíve, feltételezem, a zsebében dobog, a svájci órák pontosságával vetekedve” – válaszolta Vaneau, hűvös nyugalommal. „Gyanítom, hogy egy apró szerkezetről van szó, ami nem kedveli a hirtelen lassulásokat. Nem az érmék tánca, hanem a csendben rejtőző apró billegő titka ez.”
A fiatal, kíváncsi férfi, aki eddig csak kapkodta a fejét, bátortalanul kérdezte: „Tehát… nem pénz van benne?”
„Pénz is lehet, persze” – intett Vaneau. „De a pénz ritkán rendelkezik olyan megingathatatlan belső óraművel, ami még egy vonat hirtelen fékezésekor is képes tartani a tempót. Ez egy rendkívül… *személyes* csörgés, nem gondolja?”
Az új, hegedűs utas, aki a kabátjába mélyedve próbált eltűnni, hirtelen felkapta a fejét. Szemei tágra nyíltak, mintha Vaneau szavai valami egészen új fényt vetettek volna a saját helyzetére. A *kattogás* pedig, mintha csak rá akart volna erősíteni Vaneau szavaira, egy leheletnyivel még hangosabbá vált a fülke feszült csendjében. Beaumont-sur-Oise felé a vonat már ismét felgyorsult, de a kabinban a levegő sűrűbb lett, mint valaha.